Menekülés és menedék a Labirintusban

Helyi Téma, 2009. január 28.

Nagy fába vágta a fejszéjét a Corvin téri Hagyományok Házában működő Magyar Állami Népi Együttes, a MÁNE: Bartók-trilógia színpadra állítására vállalkozott. Ennek első részében, a 2006 óta látható Kincses Felvidékben egy kisebb tájegység sokszínű hagyományait, azokat a gyökereket mutatta meg, amelyekből Bartók első gyűjtőútjain merített, majd élete végéig táplálkozott belőlük zenéje. Hamarosan a második részt, a Labirintust mutatja be a Príma Primissima díjas együttes.

Mihályi Gáborral, a MÁNE művészeti vezetőjével arról beszélgettünk, mire számíthat a közönség a Labirintus előadásában.

- Miben más a Labirintus, mint a Kincses Felvidék?

- A második részben a trilógia félúton jár a bartóki minta követésében. Ezúttal a zenét és a mozdulatokat szétszedjük, és egy új téma szerint rakjuk össze. A hagyomány és a tradíció azonban az új szerkezetben is ott bujkál. Ha jól dolgoztunk, a műsor végén a művészek és a közönség is eljut a megvilágosodásig, a mindenek fölötti életigenlés lesz úrrá rajtunk, átélhetjük a szeretet és a humanizmus összetartó erejét.

- És hogy látja, jól dolgoztak? Az jött létre, amit szerettek volna?

- Nem reméltük, hogy az eredeti elképzelés ilyen jól jelenik meg a színpadon. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy régóta foglalkozunk a témával, és a gyakorlati munka idején már csak a letisztult gondolatok kerültek a „történetbe". A Labirintus természetesen nem egy verbálisan leírható és megfogható cselekménysorról szól.
Zenéje ötvözi a klasszikus zenei előzményeket, például a barokkot, a népzenét és a kortárs zene eklektikusságát. Sáry László zeneszerző nemcsak követte a rendezői és koreográfiai kéréseket, de nagymértékben inspirált is bennünket. A kompozícióhoz tökéletesen illeszkednek az általa választott Weöres Sándor-versek: például a Kínai templom, a Téma és variációk és a Dob és tánc. Eredeti szándékunkat, a tradíció és a modernitás együtthatását új színnel erősíti ez a játékosság.

– A Labirintusban a Magyar Állami Népi Együttes, amelynek első műsorához Kodály Zoltán írta a Kállai kettőst, visszatér egy rég elfeledett hagyományhoz, a kórusénekléshez.

– Klasszikus színházi mintára az előadásban szerepel egy görög kórus, amely alátámasztja vagy éppen ellenpontozza a történéseket. Táncosaink 7-8 szólamú kórusműveket énekelnek, szövegzenét skandálnak, ritmusokat ütnek kavicson, harangokon, műanyag csöveken vagy vashordón. Ezzel teljesedett ki az eredeti álom. Az alkotás folyamatában a két alapvető életérzés, a szeretet és a humanizmus mellett – amelyet igyekeztünk felkelteni a nézőkben – felerősödött a gondolat: önazonosságunk keresése, identitásunk felmutatása. A műsor vége kérdéssel zárul. A Te vagy a legény, Tyukodi pajtás kezdetű, szövegzeneként megszólaló Rákóczi-korabeli nótából a Te vagy a… felütés a záróakkord.  Akik eljönnek velünk a Labirintusba, és menekülni onnan, vagy éppen elbújni próbálnak benne, végigjárják katartikus stációit, a végén, amikor kijutnak, fel kell tenniük önmaguknak a kérdést: ki vagyok én?

Aztán jöhet a trilógia harmadik része, a Cantata Profana is.

Fodor Erika