Hagyományok Háza

Guba a subához – Édeskeserű, a MÁNE új produkciója

papiruszportal.hu, 2009. június 22.

Május 7-én mutatta be a Magyar Állami Népi Együttes új műsorát, melynek címe Édeskeserű – Tánc erdélyi muzsikára. A táncköltemény jól illik abba a sorba, ami a MÁNE-t mintegy egy évtizede meghatározza. Következetesen járja a maga útját, táncát, de úgy, hogy a néptáncot-népzenét a mai kor kívánalmaihoz igazítja, modernizálja, élővé-lüktetővé teszi. Az „erdélyi antológiában” is szorosan, elválaszthatatlanul összekapcsolódnak népek, korszakok, múlt és jelen, édes és keserű.

Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy a címből elhagyták az oda kívánkozó kötőjelet, de az előadás után egyértelmű, ez az egybeírás erre a tánckölteményre kitűnően illik, ugyanis még inkább hangsúlyozza a(z akár egészen) eltérő érzelmek együttes megélését, szétválaszthatatlanságát.
Az előadás felütéseként a színpad mögül érkezik Hetényi Milán énekes, és már az elején jól érzékelhető, hogy ezúttal a látványterv az apró, finom ötletekre és a kimondhatatlanra, láthatatlanra (a táncosok, énekesek sokszor hosszan, néha némán a távolba néznek) épül majd, nem a grandiozitásra, mint történt néhány éve a Kincses Felvidék esetében. A háttér szépia, mintegy archív felvételként, és az árnyjáték most is szerepet kap: hol a háttérben látszik a havasok, kismadár, parasztház, székely kapu, torony, ursu, bicikli, túramotor, autóbusz – e modern technikai elemek ellenpontozzák a hátteret –; ijesztő rémalak (mint később Mihályi Gábortól megtudtam, Drakula), Ady-fej, könyöklő angyalka körvonala, hol egy-egy táncos el is halad az árnyékot adó modellekkel.
Az élet összes fontos állomása terítékre (néha szőttesre) és színpadra kerül: a beteljesült és csak áhítozó szerelem, megcsalatás, születés, halál, katonáskodás a messzi Galíciában stb. a maga kiváltotta számos érzelemmel, egyszer a befelé forduló, mardosó fájdalommal, másszor a fékevesztett kocsmai mulatozással. A táncok is változatosak, szóló, páros, mozgalmas tablók váltják egymást, teletűzdelve modern táncelemekkel: kimerevítések-lassítások, hajlások; poénokkal: a lépcsőugrásnál kétszer vezényszóra ugranak hátra az egymásba kapaszkodó férfiak, de az utolsó vezényszóra – még van egy lépcső – egyszerűen elsétálnak.

Több hangsúlyos elem is vissza-visszatér, például a kismadár egy bot végi piros textilcsokor képében, mely a maga egyszerűségében kitűnően mutatja az ágról ágra, vállról vállra szállást. A szőtteseket is változatosan használják a táncosok: hol a mosás elszenvedői, hol paravánul szolgálnak, hogy az előttük táncolót felváltsa a mögöttük elbújó.
A szokásosnál nagyobb teret és szerepet kapott a zenekar, nemcsak kitűnően játszanak, hanem mozognak-színészkednek is, például az egyik betétnél viszik a cimbalmot, miközben a cimbalmos folyamatosan játszik. A zenekarvezető Pál István „Szalonna” az egyik jelenetben nagyon él: táncol, énekel, csettintget, majd a színpadon hal meg, nem a hegedűjátékban, hanem színészként. Az ütőgardon az Édeskeserűben zenei alapot adás mellett fontos színpadi elemmé is vált: az egyik jelenetben felkiáltójelként, templomtoronyként, sírkeresztként meredezik a táncosok kezében az elsötétedő színpadon, kiből milyen érzéseket váltott ki a zene – a hozzá kapcsolódó mozgás pedig azt az érzést kelti, mintha a hajóvontatók mintájára cipelnék hátukon életük súlyát. Az előadás domináns képe volt.

És a poénok mellett nem maradhatott el a geg sem: Herczku Ágit éneklés közben modern hangerősítő berendezéssel „felszerszámozták”, felerősítve az énekét. Amikor először láttam az Édeskeserűt a sajtóbemutatón, azt hittem, hiba történt, s az akkor készített felvételeket gondosan le is töröltem, eszembe se jusson e kínos pillanatra bármily módon felhívni a figyelmet. Erre tessék, az előadáson ugyanezt ugyanúgy megismételték! (Állítólag a jó szakember kétszer mér, míg egyszer vág.) Így már egészen más jelentést hordoz a furcsa jelenet.

Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen – a mai koncertdobogókról jól ismert dal is felhangzott. A Csík zenekar népserűségének nagyon jót tett a Lovasival huzamosabb ideig kalákában való fellépés, a Csík már-már trendi kezd lenni, s ezt a lehető legjobb indulattal jelentjük ki. Annyi értéktelen van a „kulturális piacon”, hogy ha oda befér egy autentikus zenét játszó együttes, annak fenntartás nélkül örülni kell. Nem szólva arról, hogy Lovasin és a Kispálon keresztül olyanok is rácsodálkozhatnak a népzene jelenidejűségére, akik egyébként talán soha nem is találkoznának vele. De a Csíkon kívül Szalonna és Herczku Ági is fellép/ett például a júniusban zajló Terasz09 rendezvénysorozaton a „jégen”.

Mihályi Gábor az előadás rendező-koreográfusa az Örömtánc kapcsán tavaly is kijelentette, hogy nemcsak a sorozat, de a MÁNE produkcióinak is „elsődleges célja az európai és a Kárpát-medencei gyökereken alapuló tradicionális népzene és néptánc színpadi formában való megújítása, annak XXI. századi modern környezetben való újjáélesztése és a fiataloknak való átörökítése”. Ennek kitűnő példája a Bartók-trilógia, a maga merész, meglepő elemeivel, de a legfrissebb műsor, az Édeskeserű is számos módon a modernitásba hajlik.
Az előadás után az együttes művészeti vezetője elmondta, hogy a visszafogott látványelemek nem elsősorban a gazdasági válság szülöttei, egyszerűen mindig másmilyen műsort szeretnének kitalálni, ami nem hasonlít az előzőre. A Labirintus után valami egészen mást akartak csinálni, és mindig a nulláról indulnak el. Az Édeskeserűt kifejezetten a Budai Vigadóba álmodták meg. Az eddigi néhány előadás után a koreográfiát és a látványelemeket nyáron még „egy sör mellett” újra átgondolják, esetleg apróbb változtatások is előfordulhatnak ősztől. Elmondta, hogy a „formabontásban” sokszor igyekeznek elmenni a határig – erre nagyon jó példa a Magyar Concerto, ami óriási siker volt külföldön, gyökér nélküli közegben is. Hosszú távú céljuk, hogy elérjék a 18–40 éves korosztályt, azt, amely nem feltétlenül a néptáncon nevelkedett, de érti a modern elemeket, szereti a táncot és a látványt, és befogadó minden újra.
Az előadás külföldi nézőit figyelve, Mihályiék aznap este elérték a célt, a MÁNE-t és a nyelvet valószínűleg nem ismerő nézők is önfeledt tapsviharral jutalmazták a produkciót.
Guba a gubához, suba a subához! – mondogatta nagyanyám annak idején, ha össze nem tartozó dolgokról volt szó. – Szegény a szegénnyel, gazdag a gazdaggal házasodjon! – magyarázta, látva, hogy ifjabb koromban nem igazán értettem az öltözetek közti ily jelentős társadalmi különbséget. Ez az előadás viszont épp az ellenkezőjét igazolta: az emberi élet állomásai, motívumai, az öröm és a bánat közös gyökerű, mindenkit – származás, nemzetiség, társadalmi rang stb. ellenére – egyaránt elér: mint az eltérő korokat, népeket, társadalmi pozíciókat jelképező viseletekből láthattuk, a sokszoknyás parasztlány nagyon jól megfért a nyakkendős-öltönyös úriemberrel is, sőt passzolt hozzá. Az Édeskeserűnek Erdély és nem csak Erdély kapcsán ez is az üzenete.

Fül- és lábszöveg
Nagy és nemes feladatra vállalkozik a Magyar Állami Népi Együttes „erdélyi antológiájának” színpadra állításával. Az Édeskeserű szerves folytatása annak az évek óta tartó alkotói folyamatnak, amely korszerű folklórértelmezésével, a színház eszközeinek bátor alkalmazásával, makacs következetességgel mutat rá újra és újra gyökereinkre, hagyományos kultúránk fontosságára.
Az előadás, miközben demonstrálja azt a sokszínű, egészen a középkorig visszanyúló táncos és zenei hagyományt, mely szinte napjainkig ránk öröklődött, mégsem leltár és nem tudományos összegzés. Nem tisztára törölgetett üveglapokkal kerített múzeumi tárló, hanem a kultúra folyamatosságának a felmutatója. Annak bizonyítéka, hogy széthulló hagyományos közösségeink felgyülemlett javai – új közösségek révén – átmenthetőek a ma embere számára.
Az Édeskeserű alkotói közül néhányan személyesen élték meg a kisebbségi lét kálváriáját, a szülőföld kényszerű vagy maguk által vállalt elhagyását. Az előadás azonban mégsem panaszos égbe-kiáltás, nem keserű önostorozás, hanem válaszkeresés az örök kérdésre, mely Erdélytől függetlenül mindannyiunk számára feltehető: szülőföldünk (múltunk) elhagyása annak elvesztése is egyben? Maradhat-e, és ha igen, mi, hátrahagyott javainkból? Kaphat-e biztatást az identitásában bizonytalanná váló, a kultúrák zűrzavarában tébláboló ember?
Az Édeskeserű előadás – címéből adódóan – az ellentétes erők örök egymásnak feszülésére épülő, az alkotók egyéni látásmódját tükröző táncköltemény, mely rapszodikusan ellenpontoz komikumot tragikummal, örömöt bánattal, életet halállal, ars poeticaként mutatva fel a Nagy László-i gondolatot: „A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet.”

leho

papiruszportal.hu