Új időszámítás: Labirintus előtt és után

A Magyar Állami Népi Együttes különleges Bartók-sorozata

ZENE-ZENE-TÁNC Művészeti Folyóirat, 2009. 3. szám

A Bartók-trilógia második részeként került színre a Magyar Állami Népi Együttes Labirintus című előadása. A darab nagy tetszést keltett a közönség és a szakma körében. A kritikák szerint: „Ez a mű nem a témáról, a nehezen értelmezhető DNS spirálok lebontásáról szól, hanem magáról az emberről- zenéről, táncról, zenészekről és táncosokról.„ S akad olyan írás is, amely kötelezővé tenné a produkciót a balettművészek és a kortárs táncosok számára is, hogy tanuljanak belőle.  A darabot legközelebb június 22-én, a Győri Táncművészeti Biennálén mutatják be. A Labirintus születéséről és a további tervekről az Állami Népi Együttes vezetője, Mihályi Gábor, valamint Kovács Gerzson Péter, az előadás másik koreográfusa és rendezője beszélt.

- Komoly előkészületekkel kezdtek neki a darabnak, Kántor Kata, a TranzDanz társulat törzstagja közel egy esztendőt dolgozott a művészekkel, hogy a néptáncban hagyományosan nem használt testrészeket is fejlessze…

Mihályi Gábor: Ne is a Labirintussal, hanem a Bartók-trilógiával kezdjük. Azért indítottuk el a sorozatot, mert úgy véltük, egy olyan magyar művész, akinek hatása mind a mai napig elér, s alkotásaiban a tradíció és a modernitás egyaránt megjelenik, megkerülhetetlen és példaértékű a számunkra. Bartók életműve nagyon bonyolult, ezernyi színből áll. Amikor nekikezdtünk a Kincses Felvidéknek 2006-ban – mely a trilógia első része –, a bartóki gondolatot próbáltuk megfejteni, s rögtön az elején arra jutottunk: ez egyetlen előadásban nem megoldható. Rettentő sok síkja van a kultúrtörténet és a tradíció szempontjából. Úgy láttuk jó néhány évvel ezelőtt, hogy folyamatot kell létrehoznunk, s ennek a második állomása a Labirintus. A Kincses Felvidék a gyökerekre világít rá, a következő darab pedig a köztes utat, a félutat jelenti. A trilógia első estjén a népzenéé a főszerep, s azoké a mozgásrendszereké, amelyek a tradíciót képviselik. A következő darabban azonban már más mozgásrendszerekre is szükség volt. S ezért kértem fel koreográfusnak magam mellé Kovács Gerzson Pétert. Az ő táncvilágában ugyanis megvannak azok a kifejezési eszközök, amelyekre ehhez a produkcióhoz szükség van, és harmonizálnak az én szándékaimmal.

Kovács Gerzson Péter: A mű más típusú mozgásrendszert igényel, s kiderült, egy éves előkészítő munkát kell szánnunk arra, hogy megvalósíthassuk azokat a célokat, amelyeket kitűztünk. De ez az út sokkal messzebbről indult. Az én világom, ez a másfajta gondolkodás , amely a kultúrát – és ennek megfelelően a művészetet is – a megélt valóság integratív és innovatív megfejtésének tekinti már a Földön apám fia volnék című darabban is megjelent, amelyben szintén részt vettem. Ennek a folyamatnak (tudniillik a MÁNE koncepció-váltása) a részét képezte,- mintegy megelőzte- a Veszett világ, a Naplegenda is, amelyek Mihályi Gábor munkái. S már ezek a művek bebizonyították, a folkrevü, a romantikus, idealizált „pirospozsga”, azaz a népi kultúra revüsített színpadra állítása helyett az együttesnek vannak más lehetőségei is. Ezeket a konvenciókat ugyanis az 1951-ben alakult együttes beégette a köztudatba, több más hasonló indíttatással alakított együttessel „vállvetve” a táncos társadalomba. Hosszú távú célunk éppen az, hogy egy olyan - a színpadi néptáncművészetben ma még szokatlan, mert új és innovatív - színházi nyelvet alakítsunk ki, amelynek megragadható, követhető, felismerhető részét, bázisát képezi népzene és a néptánc. Nyitott, élő nyelv megalkotásának a víziója vetődött fel, amikor megkezdődött a munka. Bartók szent ikon, Bartók nevével sok szemét is eladható. Mi komolyan gondoltuk, hogy Bartókhoz legjobban a bartóki gondolkodás követése illik.

S bár a Bartók-trilógia része a Labirintus, nincs benne Bartók-zene… Merész megoldás…

K.G.P.: Nem látok ebben merészséget, úgy vélem, Bartókot nem Bartókkal kell illusztrálni. Inkább a lényeggel kell foglalkozni. A feldolgozások legtöbbje konvencionális, megtanult szabályrendszer szerint dolgozik… Ez egysíkú, az alkotó és a befogadó számára leegyszerűsítő, problémamentes és konfliktuskerülő gondolkodás. Úgy vélem, fel kell szabadítani magunkat a dogmák alól. Az volt az érdekes, hogy a mi megfejtésünkben mutassuk meg, ez az út hová vezet… Hogyan jutunk el a kultúrának egy jóval korábbi rétegéhez, amely egy adott társadalmi környezetben, élő kultúraként funkcionált, s ebből hogyan tudunk táplálkozni, mindezt beilleszteni a mai gondolkodásba, s hogy tudunk létrehozni belőle egy olyan nyelvet ,amelyen adekvát módon nyilatkozhatunk mai, aktuális világunkról. Ahhoz van szükség a bartóki gondolkodásmódra, hogy ez az egész koherens egységet képezzen. Nem Bartókot, magamat akarom megfejteni. Nekünk van teremtő fantáziánk és kellő kultúránk ahhoz, hogy Bartókkal elindulva létrehozzuk a saját megfejtésünket. Így aztán megszületett a Labirintus, ami szembe ment minden megszokottal, konvencionálissal. Az úgynevezett kanonizált autentikussággal is, ugyanis ezt a zárt, változásra képtelen, merev rendszert tartom a tánc és általában a művészet, a gondolat halálának. Ezek dogmák. A művészet pedig nem lehet dogma, élőnek kell lennie.

- „A Kincses Felvidék a Bartók-trilógia első része, melyben az együttes a forráshoz legközelebbi, ahhoz leginkább hasonlító formában mutatja be az „eredetit”- írják a darab ismertetőjében…

M. G.:  De ez a produkció a tradicionális zenének is olyan olvasata, ami kiszakítja ezekből a dogmákból, és alkalmas azoknak a gondolatoknak a kifejezésére, amit ezzel a művel el akarunk mondani.

K.G.P: Nem a tudományosság pulpitusára állva született a Kincses Felvidék. A darabot mai környezetbe helyeztem. A színpad nem idealizált, nem romantikus - s remélhetően nem sematikus -, hanem a mi vízióink megjelenítését szolgálja, s tudatosan helyeztük napjaink világába. Lelöktük róla a tudományosságra hivatkozó demagógiát, s a bevált népszórakoztató minták sem kötöttek bennünket.

-  Azt hallani, a trilógia harmadik darabja a Cantata profana lesz. Az a mű is Bartók-zene nélkül kerül színre?

K. G.P. : A Cantata profanából, mint emblematikus műből, a személyes felelősségvállalás fontos számunkra. S ha ezt visszük színre, akkor mindegy, hogy felcsendül-e a mű, a zene nélkül is erről a mondandóról szól majd. Bár nem kizárt, hogy Bartók zenéjét is felhasználjuk. Egy jóval individuálisabb, mai társadalmi modell válik láthatóvá, s valószínűleg a Cantatata profana eljut majd a mindannyiunkat sújtó egzisztencialista kételyeinkig, félelmeinkig, elodázhatatlan döntési kényszereinkig, erre a helyzetre keres majd választ. De azt, hogy mit, most még nem tudom elmondani (bár sejtem)... A három darab egységet alkot, de mindegyik önálló darab is.

M. G.: Én magam sem tudok még választ adni arra, milyen lesz ez a produkció. Már elkezdtünk rajta gondolkodni, de nem beszélek még az elképzeléseinkről, mert még sok minden változhat, s aktuálisak szeretnénk lenni. Azt akarjuk megjeleníteni, amit abban az adott pillanatban gondolunk a világról. S attól is függ, milyen lesz, hogy hogyan viszonyulunk majd akkor a tradícióhoz…

K. G.P.: A kortárs művészet aktuális. A világ részének tekinti önmagát, s nagyon sok hatást fogad be. Másrészt, ha tetszik, ha nem, létkérdésekkel is kell foglalkoznunk. A kortárs úgy aktuális, hogy eközben az örök kérdésekre próbál időszerű választ adni, mert a létkérdések változatlanok, csak a kontextus változik. Így árnyaltabb a kép. A közösségitől az individuálisig vezető út, a hagyomány és a modernitás együttélése és konfliktusuk felmutatása jó és végigvezethető koncepció, s ha megszületett majd a harmadik rész is, el kell gondolkodni azon, nincs-e szükség egy negyedik darabra... A közönség számára szintén érdekes kihívás a több darabból álló, mégis egyetlen egységet képviselő mű. Hosszú történeti utat modellez, az adott szituációhoz adott nyelvezettel. Megmutatja, hogyan jutunk el a néptánctól az absztrahált mozgásrendszerig, a népzenétől az absztrahált kortárs zenéig. Mindez tanítási folyamat. Nemrég Franciaországban egy kortárs fesztiválon játszottunk, ahol hatvan esztendős korosztály is jócskán ült a nézőtéren. Ők azonban már három évtizeddel ezelőtt is kortárs darabokat néztek… A mienk nem, mert nem kapták meg a lehetőséget, hogy találkozzanak ezzel a gondolkodásmóddal, ezekkel a formákkal. Magyarországon be kellene hozni ezt a lemaradást. Le kellene játszani, végig kell vinni a tanulási folyamatot. Ehhez az említett koncepció szerint is egymásra épülő műveket kell létrehozni.

Azt nyilatkozták a bemutató kapcsán, hogy ezzel a darabbal a közönség egy részét elveszítik, de bíznak benne, hogy kétszer annyit nyernek…

M. G.: A Művészetek Palotájában négy előadást tartottunk, telt ház volt minden esten. Egy héttel az előadások előtt elfogytak a jegyek. Ez azt bizonyítja, hogy meg tudtunk érinteni egy olyan réteget, amelynek tagjai korábban talán nem jártak a Magyar Állami Népi Együttes előadásaira. S azt gondolom, hogy a vidéki közönséget is be lehet csalogatni ezzel a darabbal, hisz a nyitottság, a fogékonyság, az „újra vágyás” nem főváros kérdése. Akik pedig a hagyományosabb feldolgozásokhoz ragaszkodnak, jönnek más műsorainkra. A győri fesztiválon is ezzel a művel lépünk fel. Szóval, biztosan tudjuk, hogy jó úton járunk.

K. G.P. : Stendhal 1870 táján azt írta: „ A művészben és a katonában az a közös, hogy  a művésznek az alkotás folyamatában nem szabad a kritikusra tekinteni, ahogy a katona sem gondol az ispotályra, mielőtt csatába indulna.” Nálunk mélyen gyökerező, megtanított szemléletmód a domináns… Hallottunk egyébként már olyasmit is, hogy új időszámítás kezdődött: a Labirintus előtt és után. S ez nagyon hízelgő. A megtanult, megszokott, gondot nem okozó, szembesülésre nem kényszerítő, szórakoztató művészet mindig is jóval több embert fog vonzani, mint ezek a provokatív, elgondolkodásra, szembesülésre, erőfeszítésre kényszerítő, felkavaró művek. A Labirintussal és a korábbi darabokkal olyan közönségréteg felé sikerült nyitni, amelynek tagjai korábban nem igazán foglalkoztak a színpadi néptánc művészettel. Most jönnek az előadásokra, sőt, a Labirintus előtti darabokra is jegyet váltanak. Van egy ilyen visszahatása is a műnek, s ez nagyon jó. S lényeges, hogy konzekvensen követett útról van szó.

M. G.: Nemrég olvastam egy kritikát a Labirintusról, amely a dicséret mellett felveti azt a kérdést, hogy ugye, azért a jövőben még tradicionális táncokat is bemutatunk. Ez igen buta felvetés az együttes elmúlt évtizedének ismeretében, de erről már tettünk említést.  Ehhez a darabhoz erre a nyelvre volt szükség, egy másikhoz pedig másra…

- Kovács Gerzson Péterrel mindketten koreográfusként és rendezőként is jegyzik a művet.

M. G.: Az alkotók közé tartozik még Sáry László is, hiszen a zenéjével ő is nagy részben járult hozzá a produkció sikeréhez. 

K.G.P.: S nem volt szükség az egymáshoz csiszolódáshoz, hiszen kiosztottuk a jeleneteket. S a barokk szerkesztési módban is megegyeztünk.

- Sokkoló pszeudourbánus operaként is definiálták a produkciót… 

K. G.P.: A teljes titulus: kortárs – paraszt – városi – barokk – pszeudo –opera. Az összes kategóriát vállaljuk. Nem beszélve Bartóknak a barokkhoz fűződő viszonyáról… S tényleg az volt az alapelv, hogy a barokk nagyopera mintájára készítsünk egy kvázi operát. Az alapján, hogy kihez melyek állnak közelebb, osztottuk fel egymás közt a tételeket. A közvéleményben az a kép él – így tanították meg, nagyon más a „csizmás” népitáncos és a „mezítlábas” kortárs. Holott az elmúlt években kiderült számunkra, nagyon egyformán is tudunk gondolkodni. Így miközben két eltérő karakterű koreográfus készítette, mégis egységet alkot a darab. De ennek feltétele az volt, hogy pontosan meghatározzuk a stílusjegyeket, a mondanivalót, a dramaturgiát, a karaktereket, a vizuális és akusztikus elemeket…meg kellett rendezni… így megy ez…

M. G.: Én például lubickoltam a groteszkben, amivel korábban sosem foglalkoztam. Egyébként pedig arra a szellemi, fizikai teljesítményre, amelyet a Labirintus megkövetel, most váltak a táncosaink képessé. Így az együttes továbbépítési folyamatának is nagyon fontos állomása ez a darab. 

R. Zs.