Határtalan labirintus

Tánc. A Bartók-trilógia megkísérli összekapcsolni a tradicionálist a modernnel

Magyar Hírlap, 2010. január 16.

Amikor a hagyományos és a kortárs összeér – a kultúra különböző történeti rétegei párbeszédbe kerülnek egymással –, különös egyveleget, olykor nehezen emészthető, mégis irányadó eredményt kapunk. A Magyar Állami Népi Együttes Labirintus című előadása, Bartók zenei útját alapul véve, a néptánc és a mai táncszínház eszközeinek ötvözésével mutatja be, hogyan élhet együtt régi és új.

A Magyar Állami Népi Együttes Bartók-trilógia címmel három, egymással szorosan összefüggő táncszínházi produkciót állít színpadra – az első a Felvidék etnikailag sokszínű tánc- és zenekultúráját foglalta össze, a Művészetek Palotájában csütörtökön bemutatott Labirintus című előadás viszont már továbblép. Hogyan jutott el Bartók a népzenétől a kortársig, a közösségitől az autonómig? Ezt a kérdést próbálja megválaszolni a produkció, amely mind a tánc, mind a zene, a dizájn és a látvány terén is újat hoz, megkísérli összekapcsolni az út elejét és a végét.

A Sáry László által komponált zene a népzenei hagyományokat hozza egységbe a klasszikussal és a kortárssal – szokatlan, diszharmóniákat sem mellőző zenei világa illeszkedik a néptánc mozgásrendszeréből kitörő, szaggatott táncelemekhez, az újjászületést mintázó mozdulatokhoz. A hagyományos lépéskombinációk újra és újra visszatérnek, de mindig más jelentéskörnyezetben – így jön létre egy aktuális magyar táncnyelv, amely sokakat gondolkodásra késztet, másokat inkább elnémít. Kovács Gerzson Péter és Mihályi Gábor ko­reográfiája – a változások előtt álló, elnémuló, majd lázadó figura vonásait alapul véve – könnyed, a mozdulatok közötti átjárót biztosító lépéssorokkal játszik, amelyeket a jól kihasznált színpadi tér s annak különböző megvilágításai csak erősítenek. A színpad sakktáblaszerű négyzeteiben egy-egy pár hangsúlyos mozdulatai után a teljes tánckar (és a szólamait játékosan váltogató, valamint bonyolult ritmusképletekkel dolgozó kórus) kerül előtérbe, a darab befejezéseképp pedig a műben felvonultatott zenei hatásokat összegzik.

Herczku Ágnes, az előadásnak keretet adó – felvezető, majd lezáró – szólam mellett humoros ízelítőt ad a népdalénekléssel szakító, hajlításokkal brillírozó énekesnő figurájából, ezzel példázva a darab többrétegűségét.

E másfél órás labirintusban elvésznek a határok – soha nem lehetünk biztosak abban, hogy megérkeztünk a középponthoz, minthogy a zenei stílusok formálódása sem áll meg soha, a műfajok új hatásokat magukba szívva kalandoznak tovább. Az együttes Bartók-trilógiájának második része e folyamatra próbál rávilágítani, arra, hogy a hagyományok bármilyen „idegen” elemmel találkozzanak is, bennünk biztosan tovább élnek.

Hét és fél millió néző tapsolt nekik – eddig

Az 1951-ben alapított Magyar Állami Népi Együttes hivatása és feladata a magyar nyelvterület néptáncának és népzenéjének mint nemzeti értéknek a gyűjtése, életben tartása és színpadi formában való továbbadása. Az együttes színpadi formában jeleníti meg a hagyományokhoz kötődő valamennyi műfajt: a historikus zenét, az autentikus népzenét és néptáncot, a dramatikus játékot, a hagyományos elemekből építkező világzenét és színházat, valamint a táncházmozgalom valamennyi kortárs művészeti értékét. A színpompás, gazdag repertoár az együttest a világ legtöbbet utazó formációinak rangjára emelte: öt évtizedes fennállása alatt négy világrész negyvennégy országában lépett fel, és több mint hét és fél millió néző elismerését vívta ki. (MH)

Ménes Márta