Túl az utolsó órán

Heti Válasz, 2010. február 18.

Egy angol úr a húszas-harmincas években végigfotózta Erdély apró falvait - akkor, amikor más még nem tett ilyet. Egyedülálló fotókiállítást láthatunk a Hagyományok Házában.

William Albert Dennis Galloway. A magyar közéletben aligha cseng ismerősen ennek a wales-i úriembernek a neve. Pedig olyasmit köszönhetünk neki, amiért illik hálás utókorként viselkednünk. Fotókat, egyedülálló képeket a húszas-harmincas évek Erdélyéről, falvairól. A páratlan minőségű, jól komponált Galloway-fotókon szembejövő világ a XX. század második felében végképp elveszett. Eddig ha látni akartuk mindezt, legalábbis Kolozsvárra kellett utazni, a fotók ugyanis az ottani Erdélyi Néprajzi Múzeum tulajdonában vannak. Idén decemberig viszont megtekinthetők a Hagyományok Háza első emeletének kerengőjében, a Zene, tánc, szokás - egy angol fotográfus szemével című kiállításon. De mégis hogyan került kapcsolatba egy 1878-ban Cardiffban született ízig-vérig brit úr Erdéllyel? Aki ráadásul mérnöknek tanult, majd tengerésztiszt lett. Hát úgy, hogy 26 évesen elhatározta: inkább a képzőművészetek felé veszi az irányt. Először Londonban tanult, majd csatlakozott a domburgi művészcsoporthoz. Itt ismerkedett meg a Hollósy-tanítvány Góth-házaspárral, s vélhetőleg hozzájuk csatlakozva jutott el Erdélybe 1925-ben. A kolozsvári néprajzi múzeum megbízásából kezdte járni a falvakat, s készítette el azt a 647 üvegnegatívot és 27 színes autokróm lemezt, amely alapját adja a kiállításnak.

Fotózott tájat, állatokat (a dagonyázó kalotaszegi bivalyok képe bármikor benne lehetne a National Geographicban), de ami igazán megüti a szemünket, az a Bánffyhunyadon, 1926-ban készült képsorozat. A régi templom, a tánc előtte húsvétkor - letűnt világ: ma bádogból csicsázott csiricsáré cigánypaloták szegélyezik az utat. Galloway a húszas évek végén készített festői szépségű képeket és végzett tárgygyűjtést többek között az erdőhátsági, a kalotaszegi, a hátszegi és a bánáti falvakban, az 1930-as években pedig végigfotózta Beszterce környékét, a Barcaságot, az avasi és bukovinai településeket. A tárgyakról német nyelvű listáinak némelyike is látható a tárlaton. Hogy miért németül írt a brit, arra a kérdésünkre Tötszegi Tekla, a kiállítás társszervezője válaszol: azért, mert a kolozsvári múzeum vezetője jobban értette a németet, mint az angolt. Miután Galloway 1950-ben hazaköltözött Walesbe, erdélyi meséket fordított angolra. Képein is látszik, hogy nem átutazó kalandor készítette őket holmi kedvtelésből. Fotói pedig azt bizonyítják: ha etnikailag vegyes volt is Erdély, magyarok, románok, szászok folyamatos hatást gyakoroltak egymásra. A szásztörpényi esküvőről készült felvételek is tanúsítják: az északi szászok viselete nagyon is mélyen merített a magyarok motívumkincséből. Az esküvőkön ugyan nagyobb bandák húzták a talpalávalót, a képekről azonban az is kiderül, hogy a mulatságokon általában háromtagú zenekar játszott. Nagy jelentősége van azoknak a képeknek is, amelyeket dudásokról készített Galloway Cserbelen. Csupán tizenöt évvel Galloway előtt Bartók is járt itt - már akkor úgy érezve, hogy az utolsókat üti a történelem toronyórája, már ami a népdalkincs gyűjtését illeti.

Stumpf András