Népi iparművészetünk elmúlt 50 éve:
„Alkotók-tárgyak-folyamatok”
A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum állandó kiállítása
1011 Budapest, Fő u 6.
A népművészet kutatásának fontossága – akár történetiségét, akár területi elterjedését vizsgáljuk – kiemelkedő a Kárpát-medencében, hiszen az utóbbi 150 évben – Európa más területeivel ellentétben – az itt zajló társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok mintegy konzerválták, újraélesztették az itt élő népek, népcsoportok, kisebbségbe került vallási közösségek szellemi kultúráját. Nem találunk olyan társadalmi csoportot, amelyek népművészetüket teljes egészében elveszítették volna, sőt a folyamatokat elemezve napjainkig ható alkotótevékenységeket figyelhetünk meg a tárgyalkotás esetében is.
A kiállítás létrehozásával célunk elsődlegesen az, hogy a hazai és a nemzetközi nagyközönségnek megmutassuk azt a rendkívül gazdag és színes tárgyi anyagot, amit elődeink a 1960-as évektől napjainkig felhalmoztak.
A másodlagos cél, hogy a kiállítás és a hozzá kapcsolódó kiadványok, foglalkozások, az általános, a középiskolai, valamint az egyetemi oktatáshoz is alkalmazkodva, a tanulók tudásszintjéhez illeszkedő segédanyagként szolgáljanak.
Harmadsorban tisztelegni szeretnénk azok előtt az alkotók előtt, akik áldozatos munkájukkal életben tartották a 20. századi népművészeti folyamatokat, és ezáltal is öregbítették az ország hírnevét. A 21. században különös jelentősége lesz ezeknek a folyamatoknak, mivel átalakuló, globalizálódó világunkban az egyén személyiségét, nemzet-, nemzetiségtudatát a nyelv mellett ezek és az ehhez hasonló tevékenységek éltetik.
Rendező: Szabó Zoltán főmuzeológus, osztályvezető
Látványterv-grafika: Juhász István, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem óraadó tanára, belsőépítész
Nyitva tartás:
Tisztelettel értesítjük a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum látogatóit, hogy a Múzeum 2011. december 18. - 2012. január 02. között zárva tart. Megértésüket köszönjük.
Kedd-szombat 10.00-18.00
Belépőjegyek:
Felnőtt: 600 Ft.
Diák, nyugdíjas: 300 Ft.
Csoportos kedvezmény: 20 főtől 10 százalék
Kapcsolat:
Népi Iparművészeti Osztály
Szabó Zoltán,
+361 201-8734
szabo.zoli@hagyomanyokhaza.hu
muzeum@hagyomanyokhaza.hu
Mottó: „… Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.” (Györffy István)
Előzmények – a népművészet felfedezése
A közvélemény és a néprajzi kutatás ez egyéb folklórműfajok mellett a tárgyak művészi megformálását sorolja a népművészet körébe, ahol az esztétikai és a használhatósági funkció találkozik. Ez a felhalmozott tudás (angol kifejezéssel élve: „folklore”) napjainkig kutatható a Kárpát-medencében, ami különlegessé teszi az itt élő népeket, népcsoportokat, vallási közösségeket.
A népi kultúra igazi megbecsülése a népművészet hanyatlásával, fokozatos eltűnésével párhuzamosan alakult ki. Ez azonban nem pusztán magyar jelenség, hiszen a népművészet élményszerű felfedezése nagyjából azonos időben, a 19. század végén zajlott le nálunk és egész Európában is. Angliából indult ki az a mozgalom, amely az „ipar művészi voltára” és közvetve a népművészetre is felhívta a figyelmet. A tárgyi népművészetet a népköltészethez vagy a népszokásokhoz képest Európa-szerte nagy késéssel „fedezték fel”. A népművészeti tárgyak először nagy ipari kiállításokon kerültek közszemlére, így az 1867-es párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításon „háziipar” címszó alatt. Magyarországon 1876-ban alakult meg a „Központi Háziipari Egyesület”, amely 1883-ban beleolvadt az Országos Iparegyesület Háziipari szakosztályába. A népművészet felfedezése tekintetében kiemelkedően fontos az 1896-ban Budapesten a Városligetben megrendezett Millenniumi Kiállítás amelynek keretében egy „néprajzi falut” állítottak fel 12 magyar és 12 nemzetiségi lakóházas portával.
Az 1890-es évek végén Baross Gábor már kereskedelmi miniszterként vonta állami felügyelet alá a háziipari termelést. Izabella főhercegnő támogatásával 1894-ben a felső-magyarországi megyék népművészeti jellegű és háziipari termékeinek értékesítésére jött létre az „Izabella Háziipari Egylet”. Ezzel egyidejűleg szervezte meg Bánffyhunyadon Gyarmati Zsigáné a kalotaszegi asszonyok kézműves tevékenységét, és ugyanekkor Buzsákon – a Balatoni Szövetség megbízásából – a Széchenyi grófkisasszonyok szervezésében már megrendelésre készítettek öltözeteket és lakásokat díszítő hímzéseket.
A századfordulót követő évtizedekben Magyarországon a modern európai művészet és a magyar népművészet együtt jelentkezik. Erre több szép példát említhetnénk, amelyekből különösen kiemelkedik a pécsi Zsolnay család tevékenysége, a Gödöllői Művésztelep és a hozzá tartozó szövőműhely példaértékű összhangja, valamint Hódmezővásárhely művészeti élete. A 20. század első felében a népművészet iránti élénk érdeklődés kettéválik, vagyis más úton haladnak az iparművészek és az akkori hivatásos néprajz kutatói.
A népi iparművészet kialakulása
A 20. század derekára a művészetszervező intézményi háttér is kialakult, hiszen 1951-ben Széll Jenő vezetésével létrejött a Népművészeti Intézet, ahol Művészeti, Néprajzi és Tánc Osztály foglalkozott az amatőr népművészeti mozgalmon belül megindult népi díszítőművészeti szakterület patronálásával.
A Magyar Néprajzi Társaság és a Népművészeti Intézet Győrben 1952 novemberében megtartott tanácskozása új korszakot nyitott a népművészeti mozgalom fejlődésében.
A tanácskozás határozati javaslatai között első helyen szerepelt: létesítsenek olyan szervezeteket, alkossanak ehhez szükséges rendeleteket, amelyek képesek az alkotó népművészek támogatására. Ehhez a tanácskozáshoz köthető a „népi iparművészet” fogalom bevezetése is. Itt született meg a Népi Iparművészeti Tanács (NIT) létrehozásának gondolata, majd megalakult a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége, a HISZÖV. Az akkori eredményekhez tartozik még, hogy a kimagasló alkotótevékenységet végző népművészek kitüntetésére külön kormányrendelet biztosította a „Népművészet Mestere” oklevelet és a vele járó pénzjutalmat, amely első ízben 1953. augusztus 20-án került kiosztásra. Ez napjainkig közel 400 személy elismerését jelenti a tárgyalkotó népművészeti szakágakban.
Az intézet kezdeményezésére országos népművészeti szakági pályázatok alakultak, így 1963-ban a Kis Jankó Bori emlékére meghirdetett országos hímzéspályázat Mezőkövesden, 1966-tól a Gerencsér Sebestyén emlékére szervezett országos fazekaspályázat Siklóson, 1967-től a „Sárközi Emlékdíj”– Országos Szőttespályázat Szekszárdon, illetve az id. Kapoli Antal emlékére – azóta is működő – Országos Faragópályázat Balatonlellén.
Az elmúlt évtizedekben az országos pályázatok kiírásában, bonyolításában, a konferenciák rendezésében, a NIT, a Népművelési (majd Magyar Művelődési) Intézet, az utóbbi 10 évben a Hagyományok Háza vette át a szervezés feladatait.
Az 1970-es években a városi ifjúság – erőteljes tudományos háttérrel – egy új művészeti mozgalmat indított Táncházmozgalom néven. A „Nomád Nemzedék” jelzővel illetett, kulturális folyamathoz tárgyalkotó mozgalom is tartozott, amelynek törekvései az élet minden területére kiterjedtek. A mozgalom alkotói tárgy- és környezetformáló, közösségteremtő erőt jelentenek napjainkban is.
A hagyománynak komoly szerepe van a múlthoz, lakóhelyhez, emberi közösséghez kötődő történelmi tudat kialakításában, ugyanakkor a nemzetek közötti toleranciára, egymás kultúrájának megbecsülésére, megismerésére is nevel, hiszen napjainkra egyre többet merít más népek kultúrájából is. Ezeket a kulturális folyamatokat a magyar népművészet szerves folytatásának tekintjük, ami az elmúlt 50-60 évben folyamatosan változott, átalakult. Ezt a változást, megújulást az alkotói indíttatás, a társadalmi környezet és a műbírálás folyamatosan alakítja, az adott kor követelményeinek megfelelően változtatja.
A 21. század elején jelentkező „népművészet” nem lehet ugyanolyan, mint egy évszázaddal, vagy akár csak 50 évvel ezelőtt, hiszen megváltoztak a társadalmi-gazdasági körülmények, s ezzel együtt az életmód, a szükségletek, az ízlésformáló tényezők is. Mások a készítők és nem ugyanazok a felhasználók sem, nem is beszélve az alapanyagokról.
A kiállítás tisztelegni kíván a minősített és a minősítést megszerezni kívánó, valamint csupán az alkotás, az értelmes és esztétikus, hagyományokat tisztelő és életben tartó alkotók előtt is, akik az „alkalmazott folklór” területén dolgoznak..
A 21. században különös jelentősége van a népművészet megújuló formáinak, mivel átalakuló, globalizálódó világunkban az egyén személyiségét, nemzet-, nemzetiségtudatát a nyelv mellett ezek és az ehhez hasonló tevékenységek éltetik.
Mottó: „… Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.” (Györffy István)
Előzmények – a népművészet felfedezése
A közvélemény és a néprajzi kutatás ez egyéb folklórműfajok mellett a tárgyak művészi megformálását sorolja a népművészet körébe, ahol az esztétikai és a használhatósági funkció találkozik. Ez a felhalmozott tudás (angol kifejezéssel élve: „folklore”) napjainkig kutatható a Kárpát-medencében, ami különlegessé teszi az itt élő népeket, népcsoportokat, vallási közösségeket.
A népi kultúra igazi megbecsülése a népművészet hanyatlásával, fokozatos eltűnésével párhuzamosan alakult ki. Ez azonban nem pusztán magyar jelenség, hiszen a népművészet élményszerű felfedezése nagyjából azonos időben, a 19. század végén zajlott le nálunk és egész Európában is. Angliából indult ki az a mozgalom, amely az „ipar művészi voltára” és közvetve a népművészetre is felhívta a figyelmet. A tárgyi népművészetet a népköltészethez vagy a népszokásokhoz képest Európa-szerte nagy késéssel „fedezték fel”. A népművészeti tárgyak először nagy ipari kiállításokon kerültek közszemlére, így az 1867-es párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításon „háziipar” címszó alatt. Magyarországon 1876-ban alakult meg a „Központi Háziipari Egyesület”, amely 1883-ban beleolvadt az Országos Iparegyesület Háziipari szakosztályába. A népművészet felfedezése tekintetében kiemelkedően fontos az 1896-ban Budapesten a Városligetben megrendezett Millenniumi Kiállítás amelynek keretében egy „néprajzi falut” állítottak fel 12 magyar és 12 nemzetiségi lakóházas portával.
Az 1890-es évek végén Baross Gábor már kereskedelmi miniszterként vonta állami felügyelet alá a háziipari termelést. Izabella főhercegnő támogatásával 1894-ben a felső-magyarországi megyék népművészeti jellegű és háziipari termékeinek értékesítésére jött létre az „Izabella Háziipari Egylet”. Ezzel egyidejűleg szervezte meg Bánffyhunyadon Gyarmati Zsigáné a kalotaszegi asszonyok kézműves tevékenységét, és ugyanekkor Buzsákon – a Balatoni Szövetség megbízásából – a Széchenyi grófkisasszonyok szervezésében már megrendelésre készítettek öltözeteket és lakásokat díszítő hímzéseket.
A századfordulót követő évtizedekben Magyarországon a modern európai művészet és a magyar népművészet együtt jelentkezik. Erre több szép példát említhetnénk, amelyekből különösen kiemelkedik a pécsi Zsolnay család tevékenysége, a Gödöllői Művésztelep és a hozzá tartozó szövőműhely példaértékű összhangja, valamint Hódmezővásárhely művészeti élete. A 20. század első felében a népművészet iránti élénk érdeklődés kettéválik, vagyis más úton haladnak az iparművészek és az akkori hivatásos néprajz kutatói.
A népi iparművészet kialakulása
A 20. század derekára a művészetszervező intézményi háttér is kialakult, hiszen 1951-ben Széll Jenő vezetésével létrejött a Népművészeti Intézet, ahol Művészeti, Néprajzi és Tánc Osztály foglalkozott az amatőr népművészeti mozgalmon belül megindult népi díszítőművészeti szakterület patronálásával.
A Magyar Néprajzi Társaság és a Népművészeti Intézet Győrben 1952 novemberében megtartott tanácskozása új korszakot nyitott a népművészeti mozgalom fejlődésében.
A tanácskozás határozati javaslatai között első helyen szerepelt: létesítsenek olyan szervezeteket, alkossanak ehhez szükséges rendeleteket, amelyek képesek az alkotó népművészek támogatására. Ehhez a tanácskozáshoz köthető a „népi iparművészet” fogalom bevezetése is. Itt született meg a Népi Iparművészeti Tanács (NIT) létrehozásának gondolata, majd megalakult a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége, a HISZÖV. Az akkori eredményekhez tartozik még, hogy a kimagasló alkotótevékenységet végző népművészek kitüntetésére külön kormányrendelet biztosította a „Népművészet Mestere” oklevelet és a vele járó pénzjutalmat, amely első ízben 1953. augusztus 20-án került kiosztásra. Ez napjainkig közel 400 személy elismerését jelenti a tárgyalkotó népművészeti szakágakban.
Az intézet kezdeményezésére országos népművészeti szakági pályázatok alakultak, így 1963-ban a Kis Jankó Bori emlékére meghirdetett országos hímzéspályázat Mezőkövesden, 1966-tól a Gerencsér Sebestyén emlékére szervezett országos fazekaspályázat Siklóson, 1967-től a „Sárközi Emlékdíj”– Országos Szőttespályázat Szekszárdon, illetve az id. Kapoli Antal emlékére – azóta is működő – Országos Faragópályázat Balatonlellén.
Az elmúlt évtizedekben az országos pályázatok kiírásában, bonyolításában, a konferenciák rendezésében, a NIT, a Népművelési (majd Magyar Művelődési) Intézet, az utóbbi 10 évben a Hagyományok Háza vette át a szervezés feladatait.
Az 1970-es években a városi ifjúság – erőteljes tudományos háttérrel – egy új művészeti mozgalmat indított Táncházmozgalom néven. A „Nomád Nemzedék” jelzővel illetett, kulturális folyamathoz tárgyalkotó mozgalom is tartozott, amelynek törekvései az élet minden területére kiterjedtek. A mozgalom alkotói tárgy- és környezetformáló, közösségteremtő erőt jelentenek napjainkban is.
A hagyománynak komoly szerepe van a múlthoz, lakóhelyhez, emberi közösséghez kötődő történelmi tudat kialakításában, ugyanakkor a nemzetek közötti toleranciára, egymás kultúrájának megbecsülésére, megismerésére is nevel, hiszen napjainkra egyre többet merít más népek kultúrájából is. Ezeket a kulturális folyamatokat a magyar népművészet szerves folytatásának tekintjük, ami az elmúlt 50-60 évben folyamatosan változott, átalakult. Ezt a változást, megújulást az alkotói indíttatás, a társadalmi környezet és a műbírálás folyamatosan alakítja, az adott kor követelményeinek megfelelően változtatja.
A 21. század elején jelentkező „népművészet” nem lehet ugyanolyan, mint egy évszázaddal, vagy akár csak 50 évvel ezelőtt, hiszen megváltoztak a társadalmi-gazdasági körülmények, s ezzel együtt az életmód, a szükségletek, az ízlésformáló tényezők is. Mások a készítők és nem ugyanazok a felhasználók sem, nem is beszélve az alapanyagokról.
A kiállítás tisztelegni kíván a minősített és a minősítést megszerezni kívánó, valamint csupán az alkotás, az értelmes és esztétikus, hagyományokat tisztelő és életben tartó alkotók előtt is, akik az „alkalmazott folklór” területén dolgoznak..
A 21. században különös jelentősége van a népművészet megújuló formáinak, mivel átalakuló, globalizálódó világunkban az egyén személyiségét, nemzet-, nemzetiségtudatát a nyelv mellett ezek és az ehhez hasonló tevékenységek éltetik.
