Hagyományok Háza

Második beszámoló az amerikai turnéról

2007. január 22.

San Francisco-i szabadnapunk után újabb nagyvárosba utaztunk. A festői szépségű Carmel-ből indultunk, és több mint 9 órányi buszozás után érkeztünk meg Las Vegasba.

Legnagyobb örömünkre a belvároshoz közel volt a szállodánk, így könnyen eljutottunk bármelyik kaszinóba. Bár a hosszú buszút kifárasztott bennünket, a szoba átvétele után megújult erővel vetettük bele magunkat a vegasi éjszakába. Páran közülünk leragadtak a hotelben, mert ott is volt minden: több rulett-, kocka-, black jack-, pókerasztal és egy egész teremnyi félkarú rabló. Még a bárpultban is beépített játékgép volt!

A csábítás ellenére mégis legtöbben a városnézést választottuk, és persze mindenhol kipróbáltuk a szerencsénket. Hihetetlen város! A kaszinókat kis hidak kötik össze, így mindenhová könnyen el lehet jutni. A nyílt utcán liftek, mozgólépcsők működnek, csillog-villog minden. Olyan az egész, mint egy hatalmas vidámpark. Egymás mellett van a Luxor nevű egyiptomi piramis, Excalibur, a középkori vár, New York az összes nevezetességével és az MGM (Metro-Goldwyn-Meyer) hatalmas oroszlánjával. A fő utca mentén sorakoznak a boltok is, óriási reklámfigurákkal. A legalább háromemeletnyi M&M’s golyó mellett hasonlóan nagy kólásüveg villog, mintha mindenki versenyezne, kinek nagyobb, feltűnőbb a hirdetése.

Végigjártuk a leghíresebb kaszinókat: a Belagio-t, ahol megcsodáltuk a szökőkút csodálatos játékát, játszottunk kicsit a Caesar’s Palace-ban, a Flamingó bárban és a Casino Royal-ban is. Nagyon jól éreztük magunkat, de azért örültünk, hogy csak két napot töltöttünk ott, mert sajnos a pénztárcánk nem bírt volna többet... Az energiánk is már a végét járta, a két nap alatt azt hiszem, átlagosan összesen 4-5 órát aludtunk.

Fáradtan indultunk tovább Thousand Oaks-ba, ahol egy éjszakát töltöttünk. Már mindenkinek fogytán volt a tiszta ruhája, ezért kisebb harc alakult ki a mosógépért. A legkitartóbb kolleganőnk reggel hatig mosott.

Az előadás itt még nagyobb élmény volt, mint eddig. Mindannyiunk édesapja, Lukovich Attila ezen a környéken élt 35 évig, és az összes régi barátja megnézte a műsort, hihetetlen ováció volt!

A műsor után vendégül láttak bennünket két helyszínen. Az egyik buli házigazdái Csomor Árpi bácsi és felesége, Judit néni voltak, akik a régi barátokat is meghívták a vendégségbe. Végre ehettünk magyaros ételt! A friss székely káposzta mellett azért volt némi amerikai is, ún. shrimp, ami, azt hiszem, garnélarák. Persze nem fukarkodtak az itallal sem, mindenki talált kedvére valót... A lányok egyből elpusztították a könnyű likőröket, a fiúk inkább a jó öreg Johnny-t részesítették előnyben (gy. k.: Johnny Walker). Karcsi bácsi (aki a mi édesapánkat még szülővárosából, Székesfehérvárról ismeri) keverte a legjobb koktélt, a Seven-sevent. (A recept nagyon egyszerű: három ujjnyi whiskey minél kevesebb 7Up-pal.) Lelkemre kötötte, ha hazamegyünk, mindenképpen népszerűsítsük.

A másik buli házigazdái Fényes Attila (a Californiai Magyarság főszerkesztője) és felesége voltak. Nála is sok amerikai magyar várta a csoportot nagy szeretettel. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a hely, ahová érkezünk, filmbe illő. Biztonsági kapuval ellátott villanegyed, ahová csak engedéllyel lehet bemenni. Az érkezés után a Los Angeles-i főkonzul, Ferenc Bösenbacher köszöntött bennünket. Jó amerikai magyar szokás szerint rövid időn belül a terített asztalnál találtuk magunkat. A finomságok halma: rakott krumpli, lasagne, töltött hús, rántott csirkemell, gyümölcssaláta és sütemények. Az elején egy kicsit feszélyezve érezte magát mindenki, de a vacsora folyamán oldódott a hangulat. Nagy érdeklődéssel hallgattuk a kinti magyarok véleményét a műsorról - mindenkinek nagyon tetszett. Alig győztünk a kérdésekre válaszolni: hogy bírjuk a hosszú utat; mire számítunk az elkövetkező hetek folyamán; milyen a helyzet kis hazánkban?

Az alig 3 óra, melyet ott töltöttünk, nagyon gyorsan eltelt. Szerettünk volna még maradni, de mi is fáradtak voltunk és már elég későre járt. Mindenkit autóval vittek vissza a szállásra, ahol hosszú búcsúzkodás után, a viszontlátás reményében váltunk el egymástól.

Az előadásaink folyamatosan teltházasak, a közönség rendszerint felállva tapsolja végig a záró számot. A színházak hatalmasak, mint minden itt, Amerikában. Lukovich Attila szorgalmasan árulja a könyveket, CD-ket, de azért néha be kell kicsit segítenünk. Legjobb reklám, ha mi magunk állunk ki a pult mellé a szünetben, és az itteniek megtapogathatják a viseleteket.

Most egy könnyebb hét áll előttünk, csak szerdáig van előadásunk, utána utazunk tovább. Az is könnyebbséget jelent, hogy az elkövetkező pár napban egy szállodában leszünk, így egy kicsit megmenekülünk a bőröndpakolástól.

Pápay-Kószó Daniella és Jávor Katalin

a MÁNE táncosai