A harmadik hét élményei
2007. január 29.
A hetet gyönyörű helyen kezdtük, a napfényes Palm Deserten. Néhányan szokás szerint azonnal fel is térképeztük a terepet, séta közben megdézsmáltuk a narancs-, mandarin- és grépfrútfákat. Ízük olyan volt, mint a méz... A város hihetetlenül gazdag: Rolls Royce-ok és Jaguárok sokaságát sikerült lencsevégre kapnunk. A golfnak elég nagy hagyománya van: gyönyörű, bekerített golfpályák és -centrumok övezik a várost. A közönség talán ebből kifolyólag – mintha egy golfpartiról jött volna – nehezen oldódott fel, de az előadás végére sikerült őket felráznunk, és egy ráadással háláltuk meg a lelkesedésüket.
„Mandarinzabálók”
A nap végén felköszöntöttük Lukovich Attilát, aki hetvenhatodik születésnapját ünnepelte a számára oly fontos helyszínen, Amerikában. A buli nagyon jól sikerült, a torta is finom volt, a fáradalmakat egy éjszakába nyúló jacuzzizással hevertük ki.
Tovább indultunk Los Angeles egyik külvárosába, Irvine-ba, ahol három napot töltöttünk. Az első nap utazással és előadással telt, de ez nem szegte kedvünket, hiszen még két nap előttünk állt.
Másnap a mosás mellett jutott időnk napozásra is, a napfény kicsit feltöltött bennünket. A „rezsós fazék” nagy népszerűségnek örvend, bár tudjuk, nem szabadna a szállodában főzni, de a paprikás krumpli és a sajtos tészta mindent megér…
A munka után elérkezett a jól megérdemelt szabadnap: DISNEYLAND!
Akik már egyszer látták, azok inkább az óceánpartot választották, a többség azonban mégis a vidámparkba ment. Jött velünk Dave is, az egyik busz sofőrje, aki ugyanúgy élvezte az egészet, mint mi.
Disneyland igazából leírhatatlan élmény, minden egyszerre valóságszerű és mesebeli, mégsem illúzióromboló. Amit a meséről az ember elképzel és lát, az itt életre kel. Mindenhol a látogatókat barátságosan ölelgető plüssállatok rohangálnak. A hullámvasutak között is volt kedvenc, a Space Mountain. Sajnáltuk, hogy több látnivalót renováltak, köztük a várva várt Splash Mountaint is.
A Disneyland bejáratánál
A hét további napjai kevésbé izgalmasan, ellenben fárasztó utazással teltek. Sajnos a Grand Canyont nem láttuk, pedig Flagstaffben közel voltunk hozzá. De az esti parti, amit Misi (Mihályi Gábor, a művészeti vezető) adott a női tánckarnak, feledtette velünk a sérelmeket.
Az ezt követő szabadnapunkat igyekeztünk tartalmasan eltölteni. A szállodánk és Albuquerque közötti távolságot sikeresen leküzdöttük, bejutottunk az „old town”-ba. Páran nem bízták a véletlenre, vakmerően elindultak gyalog. Mi, akik semmiképp sem akartunk nekivágni a röpke nyolc mérföldes útnak, kevés összeg ellenében busszal mehettünk várost nézni. Persze kis csoportunkra ismét rámosolygott a szerencse: amikor már kezdtünk letérni a térképről, egy helyi házaspár felajánlotta, hogy elvisz bennünket az indián rezervátumig. Tehát a nézelődés és a vásárolgatás után ellátogattunk oda is, de sajnálatos módon éppen lemaradtunk az indián táncról.
Kora estére mindenki visszatért a szállodába, és aki még bírta – szintén némi kenőpénz ellenében – későig táncolhatott a közeli country klubban.
Az elmúlt egy hét alatt két időzónát ugrottunk, tehát már csak hét óra az eltérés, s ez számunkra nagyon pezsdítő, hiszen úgy érezzük, közeledünk az otthonunkhoz.
Pápay-Kószó Daniella és Jávor Katalin
a MÁNE táncosai
