Hagyományok Háza

Kilencedik hét

2007. március 12.

A fáradtságos, munkával teli nyolcadik hetet kipihenhettük az első négy napon. Már hetekkel ezelőtt kiderült, hogy elmarad egy előadásunk, ezért a Columbia Artists szervezői kicserélték a szállodánkat. Így a programban írt Edison és Norton helyett Lancasterben, Pennsylvania államban laktunk. A szálloda egy óriási outlet mellett volt, sok-sok bolt sorakozott egymás mellett, olcsóbbnál-olcsóbb márkás árukkal. A nyitva tartás is kedvezett nekünk: hétfőn a hosszú buszút után este kilencig vásárolgathattunk.

Azt gondoltuk, a fagyos Niagara után lassan elhagyhatjuk a nagykabátot, de úgy látszik, mindenhová magunkkal visszük a hideget. A jeges széltől alig bírtunk egyik bolttól a másikig menni. Ennek ellenére vállalkoztunk egy kicsit hosszabb sétára is: ellátogattunk a közeli Amish Farmra. Az amishok arról nevezetesek, hogy megtagadják a modern kor vívmányait, lovas kocsival járnak, fával fűtenek, csak házi készítésű ételeket esznek. A lancasteri (h)amish farm ezzel szemben elég kiábrándító volt, az út menti kerítést műanyagból készítették, a fáskamra mellett kólagép, az istállóban is ottfelejtették a walmart-os nylonzacskót és a Kentucky Fried Chicken gyorsétterem hálózat egyik éttermébe láttuk őket betérni. Így néhány aranyos kecskén, pónin, malacon kívül nem sok érdekességet láttunk. Jobbnak láttuk mihamarabb visszatérni a vásárláshoz.

Szerdán Diane, a CAMI szervezője elintézte, hogy a buszunkkal elmehessünk a fővárosba, Washington DC-be. Reggel elindultunk, és kb. 2 órás utazás után meg is érkeztünk. Először a buszról szemléltük meg a nevezetességeket, később a II. világháborús és a Washington emlékműnél le is szálltunk. Közösen megnéztük a Fehér Házat is, és azt hiszem, mindenkit meglágyítottak a parkban ugrándozó, barátságos mókusok – az utolsó percekben többen fotóztuk őket, mint az elnöki rezidenciát.

Ezután két csoportra szakadtunk, többen leszálltak és kis csoportokban folytatták a város felfedezését, bennünket pedig elvittek a pályaudvarra ebédelni.

Az állomás össze sem hasonlítható akármelyik hazaival. Elegáns ruhaüzletek, ízléses italboltok sora, és az éttermünk is annak ellenére, hogy gyorsétterem, nem elhanyagolt, hanem igényes volt, remek ételeket ettünk. A vonatokhoz, mint a repülőtéren, kapukon át lehet kijutni, és a csomagok is futószalagon érkeznek. Nagy élmény volt tehát belemerülni a washingtoni forgatagba! Délután mindenki arra sétálgathatott, amerre akart a hatalmas hóesésben. Legtöbben a Capitoliumot mentünk megnézni. Aki pedig már járt ott, az inkább a Repülési Múzeumot tekintette meg.

Mi, a Capitoliumba látogatók, sok-sok nehézség árán jutottunk be az épületbe. Biztonsági őrökön verekedtük át magunkat, ráadásul már nem volt jegy a pénztárakban aznapra, így kérdésessé vált a bejutásunk. Amikor azonban megtudták, hogy magyarok vagyunk, egyből beengedtek bennünket, nem kellett végigvárnunk a hosszú sort sem. Mint az utólag kiderült, azt hihették, hogy ahhoz a magyar delegációhoz tartozunk, akik éppen akkor ott üléseztek. Bevezettek minket egy nyilvános parlamenti ülésre. Szerencsére időben észrevettük a félreértést, s mivel féltünk, hogy az egész napunk rámegy az ülésre, kisiettünk a teremből. Kár lett volna elszalasztani a folyosón található gyönyörű képeket, szobrokat és a környező épületeket. Bár szakadt a hó, nagyon hideg volt, ez nem szegte kedvünket, végigjártuk a nevezetességeket. Az egész napos városnézés végén mindenki megelégedve és nagyon fáradtan szállt fel a buszra.

Este felköszöntöttük mind az öt Zoltánunkat.

A következő nap – kissé megkésve – a farsang jegyében telt. Régóta szerveztük már, de eddig nem találtunk megfelelő szállodát és időpontot a karneválra. Mindannyian már reggeltől izgatottan készülődtünk, állítottuk össze a jelmezeket, próbálgattuk a ruhákat. A szálloda megengedte, hogy éjfélig a hallban bulizhassunk, így nem volt semmi akadálya a felhőtlen szórakozásnak. Nyolckor kezdődött a party, mindenki beöltözve várta a jelmezverseny kezdetét. Sokunkat a turné ihletett meg a jelmezválasztásban, volt Szabadság szobor, amerikai „fatgirl”, amish, hirdetőtábla, profi kosárlabdázó, laza csávó, Elvis, a király, iPod, Dr Pepper, Bartók Béla, szobalista-szobakártya, vízhordó lány, bártáncos fiú, szabadnapos öltöztető, Hollywood tábla és megjelent maga a Budweiser görög istennője is. A jelmezversenyt Bohus Gyuri – Obelix nyerte, a második Gulyás Norbi lett – a vízhordó lány, holtversenyben Gera Anitával, aki az átlag amerikai nőt testesítette meg, a harmadik Kis Zoltán lett, a Szabadságszobor. Különdíjat kapott Bartók Béla, alias Szemi. Az étkező részben hamar feltalálták magukat a zenészeink is, beizzították a hangszereket, és egészen zárásig húzták a talpalávalót.

Péntektől beindult a munka. Először Princetonban léptünk fel, a pár napos pihenés után jól esett a tánc, ez érződött a műsoron is, hatalmas sikert arattunk. Később kiderült, Grossman úr (Andrew Grossman, a CAMI producere) inkognitóban megnézte a műsort, még a szervezők sem tudtak arról, hogy jelen lesz. Fontos, hogy megnyerjük a tetszését, nagyon szeretnénk ismét turnézni Amerikában.

Szombaton két csoportra szakadtunk, egy kisebb delegáció korán reggel Washington DC-be indult, hogy a magyar nagykövetségen lépjen fel a március 15-i ünnepség alkalmából. A követség külön kérésére olyan műsor lett összeállítva, amely a Kodály-évforduló előtt is tiszteleg. Az előadáson számos befolyásos politikus és gazdasági szakember jelent meg, akik a fellépést követő fogadáson személyesen is elismerésüket fejezték ki a táncosoknak, zenészeknek.

Este – kiegészülve a washingtoniakkal – Fairfaxban volt műsorunk. Rendesen megmozgattuk a nézőket, de ők is bennünket, annyi ismétlést kértek. Minden bizonnyal valóban megnyertük a nézők tetszését, és külön megtiszteltetés, hogy a sorok között felfedeztünk ismerős arcokat, akik már délután is láttak bennünket.

Vasárnap volt a legelső New York-i előadásunk Bronxban. A délutáni előadáson a nézők általában álmosabbak, mint egyébként, nehezebb a sikert elérni, de végül a bronxiak sem menekülhettek a vastapstól. Külön örültünk a sikernek, mert úgy hallottuk, a New York Times egyik újságírója is ezt az előadást nézte meg.

Sajnos nem volt időnk szétnézni a környéken, mert el kellett foglalnunk a szállásunkat Parsipannyban. Szerencsére csak egy órára van New Yorktól, így a szabadnapjainkon könnyedén bejuthatunk majd egy kis városnézésre.

Pápay-Kószó Daniella