Hagyományok Háza

Tizedik hét

2007. március 19.

Ismét egy szabadnapot kaptunk. Mindenki izgatottan várta a hétfőt, hiszen lehetőségünk nyílt a New York-i városnézésre. Menetrendszerinti busszal egészen a városközpontig mentünk, az Empire State Bulidingig. Ott – szokás szerint – kisebb csapatokban folytattuk a bámészkodást. Először a World Trade Center romjait akartuk megkeresni, de a Szabadság szoborhoz lyukadtunk ki. Nem bántuk, legalább utána érdeklődtünk, hogyan tudunk eljutni a szigetre a legközelebbi szabadnapon.

Megkerestük a kikötőt, ahonnan rálátni a Brooklyn-hídra, s miután végre megtaláltuk a Grand Zero-t, kicsit elidőztünk ott is. Megrázó élmény volt látni az ikertornyok maradványait, főleg azoknak, akik a tragédia előtt jártak a felhőkarcolón. Bár már folynak az építkezések, de még mindig látni könnyező embereket, fekete szalaggal átkötött virágokat, mécseseket. Éjszaka a két torony helyét végtelen fénycsík jelzi – szívbemarkoló látvány.

Végigsétáltunk a Broadway-on, a Times Square-en, és az Empire State Bulidingre is feljutottunk – igaz, legalább másfél órát kellett sorban állni. Este közösen tértünk haza a nyolc órakor induló busszal, s mivel nekünk külön járatot indítottak, egészen a hotelig elvitt bennünket.

Még napok múlva is emlegettük a New York-i zsongás,: az egész város olyan, mintha örökké mozogna. A rohanó emberek sokasága elborítja az utcákat, a rengeteg sárga taxi között (még a csípős hideg ellenére is) egy-két vállalkozó szellemű biciklista lavíroz. Megdöbbentő a hihetetlenül magas felhőkarcolók között sétálni, az ember apró hangyának érzi magát közöttük. A nap végére a nyakunk eléggé beállt a felfelé nézéstől, de legközelebb már biztosan rutinosabbak leszünk, és nem állunk meg minden épületet minden irányból lefényképezni.

Kedden egész nap utaztunk Rochesterbe, ahol négy napot töltöttünk összesen. A hosszú utazás után feltérképeztük a szálloda konditermét is, ahová egyre többen látogatnak a megfelelő erőnlét érdekében. A késői órákban volt energiánk a helyi BBQ bár felfedezésére is, itt újabb barátokat szereztünk, és egészen zárásig táncoltunk az élő rock ’n’ rollra.

Szerdán Oswegoban volt előadásunk, sajnos kicsit izgalmasra sikerült, mert Ágfalvi Gyuri az egyik lépésre rosszul érkezett és a sarkát nagyon megütötte. A második félidőben – mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott – helyettesíteni kellett.

Szerencsére eddig megúsztuk komolyabb sérülések nélkül, eddig még csak néhány megfázás, enyhébb betegség döntött le a lábunkról. Sajnos volt, aki komolyabb orvosi ellátásra szorult, Patonai Zsoltnak (Colinak) meghúzódott a bokaszalagja, Molnár Anna pedig egy rossz mozdulattal mély sebet ejtett ujjain. Igyekszünk magunkra, egymásra odafigyelni, mert ha kiesik valaki a csapatból, nehéz a helyét betölteni.

A csütörtöki szabadnapot mindannyian pihenéssel töltöttük, este közösen felkerestük a már ismert Dinosaurus bárt, ráadásul sikerült becsempésznünk a két (itt Amerikában kiskorúnak számító) kolléganőnket is. A helyiekkel hamar barátságot kötöttünk, mindenkit alaposan megtáncoltattunk, az est végére már úgy bántak velünk, mintha sztárok lennénk.

Másnap megmutathattuk Rochesternek, hogy a színpadon is megálljuk a helyünket. Az előadásra eljöttek újonnan szerzett barátaink, akik már nem kaptak jegyeket a teltház miatt, így a lépcsőkön foglaltak helyet. A sikerünket kihasználva bemutatkozott egy helyi lánycsapat is, akik rövid, ritmusos bemutatót tartottak, mi is ámulva figyeltük őket a színfalak mögül.

Szombaton a turné egyik legfontosabb előadása várt ránk. Nemcsak azért, mert a New York-i Metropolitan Museum adott otthont előadásunknak, hanem mert az Állami Népi Együttes történetében ez az első manhattani szereplés!

Mindannyian izgalommal vártuk ezt a napot. Rochesterből korán reggel indultunk, több mint hat óra utazás után visszatértünk a már ismert hotelünkbe, Parsipannyba. Nem volt időnk rendesen kipakolni, pihenni a hotelben, mert a St. Patrick nap miatt hatalmas forgalmi dugókra számítva, időben kellett továbbindulni Manhattanbe.

Ez az ünnep elsősorban az íreké. Ezen a napon minden zöld, a süteményektől kezdve a hajakon, körmökön és öltözeteken át az utcákig. Hosszú felvonulást tartanak, melynek végét mi is láthattuk a Fifth Avenue-n, amikor a Metropolitanhez igyekeztünk.

Előadás előtt egy kicsit szétnézhettünk a múzeumban, majd visszatértünk a színházterembe, hogy kellően felkészülhessünk az előadásra. Bár csak 10 pár lépett fel, mindenki jelen volt a műsoron, a nem táncoló társaink hangos ovációval biztattak bennünket a tribünről. Szerencséjük volt, hogy a lelátóra ültek, mert az alsó részt a nézők már a finálénál elkezdték szétverni. Szerintem a Metropolitan Museum falai sosem láttak még ekkora felbolydulást – mi is meglepődtünk a lelkes fogadtatáson.

A hét utolsó napján ismét délutáni műsor várt ránk. A próbán Mária felolvasta nekünk Andrew Grossman (CAMI főszervezője) levelét, aki dicsérő szavakkal méltatta a tánckart és a zenekart, és kérte, hogy tolmácsolják nekünk maximális elismerését. Számunkra sokat jelent a megelégedése, hiszen így nagyobb lehet az esélye, hogy együttesünk ismét visszatérjen az Államokba.

Pápay-Kószó Daniella