Hagyományok Háza

Sebő Ferenc

Lajtha László a népzenekutató

Kiállítás a Hagyományok Házában

 

        

A Lajtha évforduló kapcsán napvilágra kerülő sokféle vélemény, mely az alkotóművész-tudós kialakulatlanul hagyott portréját lenne hivatott formálgatni, szemmel láthatólag némi tanácstalansággal forog körbe-körbe rég megcsontosodott előítéletek tengelyein. Ez alól Lajtha népzenével való kapcsolata sem kivétel. Sokan gondolják úgy, hogy ez egy kényszerűségből befutott pálya volt, melyre az alkotói karrier ellehetetlenítése szorította be az európai hírű zeneszerzőt.

 

         Tény és való, hogy a második világháborút követő megalázó évtizedek képtelen helyzetbe került zeneszerzője népzenei gyűjtések és lejegyzések címén kapott pénzekből kényszerült megélni. Ez azt a látszatot sugallja, hogy (annyi más sorstársához hasonlóan) Lajtha Lászlót egy törekvéseivel, szakképzettségével homlokegyenest ellenkező s ebből következően ímmel-ámmal végzett tevékenységre kényszerítették, melyet most -- az évforduló alkalmával -- legjobb lenne elfelejteni, nem pedig felemlegetni.

         Aki viszont valaha is kapcsolatba került Lajtha László népzenei hagyatékával, nem gondolhat ilyesmit. Sőt. Látnia kell, hogy ez a kapcsolat jóval régebbi keletű volt és egy belülről irányított személyiség mély meggyőződésére épült. Ha belelapozunk Lajtha népzenéről szóló (még a 2. világháború előtt publikált) írásaiba, szinte kitapinthatjuk a szerző tollát vezető komoly elkötelezettséget.

         Munkásságát számba véve még jobban meglepődhetünk. Sok újnak hitt felfedezés, korszerűnek gondolt elvi hozzáállás már kiérlelt és leírt gondolatként olvasható Lajtha eszmefuttatásaiban, dolgozataiban, előadásaiban. Mintha ma, kortársunkként szögezné le azokat a tételeket, amelyeket mi is vallunk, amelyeket a legtermészetesebbnek, mondhatnám magától értetődőnek tartunk, és meghatározzák napi cselekedeteinket.

Hadd idézzek néhány kiragadott gondolatot ezekből:

 

1. Archíválás és kultúrapolitika:

„A népdal tudományos és művészi értéke két tényezőből tevődik össze. Az egyik a kótakép, -- maga a dallam --, a másik pedig a melódia megszólaltatása, az előadás. Mindkettő egyaránt fontos. [...] Bármilyen pontosan igyekszünk is írni minden kis ornamenst, apró ritmikai eltérést a metrumtól, teljesen pontos, hű képet mégsem tudunk adni róla és az ilyen lejegyzésből csak az bírja magának rekonstruálni a népdal valóságos képét, aki sokat hallgatott népzenét eredetiben, falun, a megfelelő és szükséges miliőben. [...] Hiába van tehát a legpontosabb lejegyzés, ha nem tudjuk hozzá mellékelni az eredetit, vagy az eredetiről készült jó, hű gépi felvételt.     A muzeológiának tehát elsőrendű feladata, hogy a tudományos intézetekben ne csak kótákkal lejegyzett dallamokat őrizzen meg, hanem mindazokat az előadói sajátosságokat, amelyek javarésze hangjegyekkel leírhatatlan.”

 

A gyűjtemény ... a múzeumi szekrényekbe zárva csak halott anyag. Elsőrendű nemzeti kultúrpolitikai tett, ha ezt a gyönyörű anyagot életre tudjuk kelteni. A művelt nyugaton már évtizedek óta állami és társadalmi intézmények és intézkedések mentik új életre a régi zenei emlékeket. Most a nagyközönségen a sor. Ha lesz is a dallamok között olyan, amelyet már nem ismer, amelyek stílusától az idő már elidegenítette: - szeresse meg, őrizze meg és tartsa meg őket. A pusztuló népművészet kincsei legalább a magyar közönség lelkében, tudatában éljenek tovább.

 

2. Lajtha a népzene történeti stílusrétegeinek természetéről:

„Mint az erdő avarja, úgy rakódnak egymásra évszázadokon keresztül a stílusrétegek, s mint ahogy a legalsó lombrétegekből idővel új életek termőtalaja válik, úgy termékenyíti meg, egy-egy rég letűnt stílus tudat alatt dolgozó életereje az élő népzenét.”

        

3. A néprajztudomány céljáról:

Egy céduláján találtam ezt a programadó mondatot: "Elvont kérdések passzionátus fejtegetése helyett az eredmények gyakorlati értékesítése. Szociológia, politika = néprajz")

 

4. A „zöldmozgalom” megelőlegezője:
Vannak mozgalmak, amelyekről azt mondják, hogy védik a természetet: védjük a madarakat, fákat, virágokat, és így kellene védenünk a népzenét is. Ne csak tudományos laboratóriumi anyag legyen, hanem intő, oktató példa arra, hogy melyik az a muzsika, amelyik ellenállhatatlan erővel szökik ki a lélekből, mint földből a gejzír; és a különböző népzenék kapcsolata tanítson meg arra, hogy mi, Európa népei sokkal mélyebben vagyunk egymás testvérei, mint ahogy azt tudnánk és hirdetnénk.

 

5. A gyakorlati hasznosításról:
Mit csináljunk magával a népművészettel? Ott vannak gondjaink, ahol népkultúra él. Mert ahol már nincs, ott tulajdonképpen már nem néppel állunk szemben. hanem csak mezőgazdasági proletáriátussal. Nemcsak a városi élet, hanem általában a modern gondolkozás és modern életformák egyaránt gyilkosai a népi kultúrának.

Ahol a népkultúra már elmúlt, ott nyugodtan mondhatjuk, hogy a kultúrát adni kell. Adjuk azt a nemzeti kultúrát, ami legközelebb áll a népi kultúrához. Kedvező életfeltételek között valami újabb alakulhat talán belőle, mint ahogy nyugaton is kialakult a városi népművészet. De különös gonddal kell vigyáznunk, ahol a népi kultúra még él. Ez a világ, múló világ. A néprajz a romok tudománya. A népi kultúra fogy, halálra van ítélve. De ahol van, ott mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy mesterségesen ne öljük meg! ... A fennmaradt népi kultúrát vigyázva, mesterkéltség nélkül kell tovább művelnünk.

 

6. És hogyan tanuljuk el a népzenét? Egy gondolat az autentikus közvetítésről:

Magyar éneket, táncot, hacsak lehet, ne a tanító, ne a szabadművelő tanítson be. Legyen az ő feladata az, hogy kikeresse a faluban azt az öregasszonyt, vagy embert, akiről megállapítja, hogy jól ismeri a hagyományt. Emelje ki azzal, hogy ezeket példaképül idézi, és őket magukat kéri a betanításra. Nem az a fontos tehát, hogy iskolában, kurzus formájában oktassunk, hanem hogy felelevenítsük azt a környezetet, amelyben a népzene és a néptánc élni tud. Törekedjünk arra, hogy az új nemzedék könnyebben vehesse át a réginek minden értékét és kincsét. A betanításnak csak akkor van létjogosultsága, ha a faluban már nincsen paraszt, aki ezt a munkát elvégezhetné, de a hagyománynak már csak elmúló, utolsó foszlányai élnek.

 

7. Survival és Revival:

Több értelemben szokták használni ezt a két, a néprajzi vitákban oly gyakran használatos angol szót: survival és revival. Abban az értelemben kell használni, amely ilyen módon a népművészetek élő formái között tesz különbséget. A survival (ejtsd: szörvájvel) jelenti azokat a hagyományokat, amelyek szájhagyomány útján nemzedékről nemzedékre szálltak és értek el a mai napig. Revival (ejtsd: rivájvel) az újjáélesztést jelenti. Azt, hogy ha akár történeti esemény, akár bizonyos hatósági intézkedések, akár pedig az élet belső törvényei folytán a népek művészete meghalt, elfelejtődött, és egy újabb generáció szükségesnek tartotta a hagyományok újjáélesztését. Akármilyen hiteles formában tette is - mesterségesen hívta új életre. Ezt az eljárást hívjuk revivalnak. Nálunk Magyarországon ma, ott ahol survival van, erősítsük a survivalt, de ott ahol semmi sincs, kezdjük a magyar hagyományok revivalját.

 

E néhány idézet talán elegendő, hogy belássuk, a zeneszerző Lajthát épp elég tudatosság és érzelmi indíték fűtötte ahhoz, hogy néprajzosként, kultúratörténészként a tudományos aprómunkát is önzetlenül magára vállalja egy életen keresztül. Nyilvánvaló, hogy Bartók és Kodály nagyvonalúan kitervelt kutatási és publikációs akciójához való csatlakozása átgondolt lépés volt, önként vállalt elkötelezettség. Az általa elvégzett munkának nem csupán a minősége imponáló, hanem a mennyisége is. Lehet, hogy inspiráló gondolataihoz hiányzott még a reagáló közeg. De hagyatéka termékenyítően hatott a tudományos kutatásra. Iskolája, melyet Martin György közvetítésével tudtunk megragadni élesztője lett a gyakorlati mozgalmakra is. Nyilvánvaló, hogy nélküle nem léteznének a Táncházak sem, mert már a zenék megfejtésénél elakadtunk volna.

Befejezésül csak annyit, hogy lehetetlen a komponista Lajthát szembe állítani a néprajzkutatóval. Ezt az embert olyan motor hajtotta, amelynek két hengere volt. Lefullaszthatták az egyiket a körülmények, vagy a maga önsorsrontó egyenessége, de a másik teljes intenzitással dolgozott tovább, s vitte - amennyire lehetett - az alkotót is.  Az, hogy mi itt a Hagyományok Házában ezt az egyik hajtóerőt emeljük ki és mutatjuk be kiállításunkon az egyszerűen csak azért van, mert mi ehhez értünk, a munkamegosztás erre predesztinál bennünket. De Lajtha László emberként is, példaképként is egy és oszthatatlan.

 

Elhangzott: 2008. február 14-én, a kiállítás megnyitóján.