Világjáró táncos lábak
Mihályi Gábor a népi és az egyetemes kultúráról
Magyar Hírlap, 2008. május 3.
A Magyar Állami Népi Együttes a közelmúltban tért haza olaszországi, kínai és hongkongi turnéiról. A magyar és egyetemes népi kultúrát megjelenítő táncprodukcióik mindenütt elsöprő sikert arattak. A háttérmunkáról és az együttes további terveiről Mihályi Gábor művészeti vezetővel beszélgettünk.
– Tavaly decemberben, a Príma Primissima közönségdíj átvételekor azt mondta, hogy előadásaikban a népi kultúra archaikus szimbólumvilágát kívánják a modern kor, a mai ember számára is át- és megélhetővé tenni. Mennyire specifikusan magyar az a kultúra, amelyet bemutatnak?
– Sokféle világból táplálkozik minden előadásunk. A magyar kultúrát ezer év alatt átszőtték az európai divatáramlatok. Erre, valamint az antik hagyományra és keleti örökségünkre egyaránt támaszkodik művészeti tevékenységünk. Egyetemes műsorokról van tehát többnyire szó, a mozdulat és a zene magyar, illetve tágabb értelmezésben Kárpát-medencei. Az emberi szokások, szimbólumrendszerek, gesztusok megjelenítését be tudja fogadni a nem magyar közönség is, éppen egyetemes voltuk miatt. Előadásainkban az autentikus népzene és a tradicionális tánc a modernitást sugalló látvánnyal és nem utolsósorban mai dramaturgiával ötvöződik. Ez az a hármas egység, amelytől új dimenzióban, hihetően, átélhetően és maníroktól mentesen jelenik meg a színpadon a folklór. A visszajelzések azt igazolják, hogy jó úton járunk.
– Hatalmas a siker külföldön is?
– A tavalyi három és fél hónapos amerikai turnénkon hatvanöt telt házas előadásunk volt a Magyar Concertóból. A műsor üzenetét olyannyira jól fogadta a tengerentúli közönség, hogy rendszerint ováció közepette, állva, vastapssal ünnepelte az együttest. Nem ment át persze minden üzenet, hiszen a mai ember – és ez nem csak az Egyesült Államokban élőkre igaz – már jórészt elveszítette a szimbólumok ismeretét, és távoli neki a mi hagyományos kultúránk. Nem tudja például, hogy a labirintusnak mi az eredeti jelentése. Nem tudja, hogy az az újjászületés lehetősége, a pillanatok helyes döntése, az út a titokzatosba. A látvánnyal és az ezt szolgáló koreográfiával azonban elő lehet hívni és érzékelhetővé lehet tenni ezeket az ősi jelentéstartalmakat is.
– Az amerikai fogadtatásban mekkora szerepe volt a műsorválasztásnak? Gondolom, nem véletlen a Bartókra való hivatkozás.
– A nagyon nagy amerikai városok nyitottabb közönségének is vegyes a tudása Bartók Béláról. Van, aki hallott róla, az is rémlik neki, hogy ott halt meg, de akad olyan is, aki még azt is tudja, hogy a Concertót a Bostoni Filharmonikusoknak írta. Ez a hivatkozás tehát önmagában még nem elég a sikerhez. Inkább arról van szó, hogy Bartók életműve példa a tradíció és a modernitás világszínvonalú ötvözésére, amelyet az előadásunkkal talán mi is sikeresen valósítottunk meg.
– Ez lenne a siker titka?
– Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy Hongkongban, Kínában, az Egyesült Államokban vagy Európában, az érzelmekben gazdag olaszok körében, egymástól homlokegyenest eltérő közegben egyformán ovációval fogadják az előadásokat. További magyarázat lehet az, hogy lassan egy évtizedes művészeti koncepció teljesedik be az Állami Népi Együttesben: szakítottunk azzal a szokványos felfogással, hogy a folklór manapság csak show formájában ehető. Revelációnk abban áll, hogy mi a folklórt nem revüként tálaljuk, hanem tartalommal felruházva adjuk vissza az eredeti értéket a közönségnek. Azt az egyetemes vagy speciálisan magyar hagyományt, ami az övé.
– Idehaza milyen a nézettségük?
– Évente 160-180 előadásunk van, többnyire telt házzal. Azt valljuk, hogy a néptáncot nem pusztán egyféle felfogásban lehet színpadra állítani. Nemcsak életképek vagy táncszvitek formájában, hanem más műfajokkal ötvözve is meg kell eleveníteni ezt a hagyományt. Például történeti szempontból. Ilyen a Táncos magyarok vagy a Verbunkos című előadásunk. A Naplegenda és a Pannon freskó a tánckoncertműfajra példa. Vannak dramatikus játékaink is, mint a Veszett világ és az Örmény legenda. Természetesen autentikus változatban is megmutatjuk a néptáncot. Ez látható Az örök Kalotaszeg és a Kincses Felvidék című előadásainkban. A sokszínűséggel azt szeretnénk elérni, hogy egyre szélesebb legyen a közönségbázisunk. A nézők összetétele sohasem homogén, mindenkinek más az érdeklődési köre. Ki ezt, ki azt a műfajt kedveli jobban, ki az egyik, ki a másik által tud jobban ráhangolódni közös dolgainkra. A populárisabb műfajokon keresztül nagyon sok fiatalt sikerült megnyernünk, ők a beavatási folyamat eredményeképpen aztán a tradicionális előadásokra is eljönnek.
– Több mint egy évtizede vezeti az együttest. Hol tartanak most, milyen a társulat összetétele?
– A Magyar Állami Népi Együttes jelenleg tizenkilenc táncospárból és tíz zenészből áll. Néhány éve nagy fiatalítás kezdődött az együttesben, most ideális a korosztályi összetétel. Miközben az idősebb generáció tagjai közül erejük teljében lévő szólistáink vannak, ott táncolnak velük a rendkívül tehetséges fiataljaink. Érett szólisták és tüzes csikók nagyra hivatott közösségével dolgozhatom.
– Hozzá nagy tervekkel.
– Minden művésznek, aki Magyarországon folklórral foglalkozik, legyen az táncos, zenész vagy koreográfus, megkerülhetetlen a bartóki életmű, mert világművészetté tette a tradíciót. Előttünk is az ő hatalmas példája áll, egy műsor keretében azonban nem foglalható össze, ezért egy trilógiát állítunk színpadra. Az első részben, A kincses Felvidékben egy kisebb tájegység sokszínű hagyományait, a gyökereket mutattuk be, nem véletlenül, hiszen egyrészt Bartók itt kezdte népzenegyűjtői munkáját, másrészt ezek azok a gyökerek, amelyekből többek között Bartók merített, és későbbi alkotásaiban is táplálkozott. Tavasszal elkezdtük próbálni a trilógia második részét. A Labirintus című előadás bemutatója októberben lesz a Művészetek Palotájában. Ebben félúton járunk a bartóki gondolat bemutatásában. A folklór gyökerei még felismerhetők, de már a zene komponált. A dekonstrukciós eljárással a zenét és a mozdulatokat szétszedjük, és egy új téma szerint illesztjük össze. A hagyomány és a tradíció azonban az új szerkezetben is ott bujkál. A Labirintus zeneszerzője Sáry László, az előadásban kiváló kollégáim, Horváth Csaba és Kovács Gerzson Péter vannak segítségemre. Ha jól dolgozunk, a műsor végén a művészek és a közönség is, kijutva a labirintusból, megtalálhatja a megvilágosodást, a mindenekfölötti életigenlés lesz úrrá rajtunk, átélhetjük a szeretet és a humanizmus összetartó erejét. Aztán jöhet a harmadik rész, a Cantata profana is.
– Mindehhez mennyire jó a támogatottságuk, milyenek a munkafeltételeik?
– Mi sem tudunk kiszakadni abból a gazdasági, politikai közegből, amelyben ma Magyarországon élnünk kell. Mindemellett nekünk a Hagyományok Házában a próbáink a béke szigetét jelentik. Ha sikeresek vagyunk, ha az a rengeteg munka, amelyet a műsorainkba fektetünk, megtérül, akkor eltörpülnek mellette a gondok. Annak ellenére, hogy gyalázatos közalkalmazotti fizetést kapunk, és a működési költségek az egekbe szöknek, az alkotás öröme, a közönség elismerése pénzben ki nem fejezhető ajándék nap nap után. Remélem, ezt a kínlódással, szenvedéssel megszült kemény munkát sokáig folytathatjuk még együtt, sok-sok örömet szerezve magunknak és a nézőknek egyaránt.
Tálas Veronika
