Hagyományok Háza

A személyiséggé bővülő adatközlő - 

AZ AMARO DROM című ROMA LAP írása


A Cigány tánc- és zenefolklór felfedezése a Kárpát-medencében

Hagyományok Háza
2003. október 13--október 25.

A cigány tánc- és zenefolklór felfedezése a Kárpát-medencében cím által ébresztett várakozásokhoz képest meghökkentően kicsinek tűnt a kiállítás már első látásra is. A környezeti adottságok sem a legjobbak: ünnepélyes és nagyvonalú az egykori Budai Vigadó épülete a Corvin téren, az emeleti lépcsőházban már csak ezért is szinte elvész az a néhány oszlopfal, amelyekre a képeket kasírozták. Babos Károly, a kiállítás egyik rendezője reméli, hogy a Hagyományok Háza új Duna-parti épületében jövő ilyenkor már egészen mások lesznek a körülmények. A túlságosan is rövid ideig tartó kicsi kiállítás ugyanis egy szélesebb elképzelés része: szépen sorban be akarják mutatni az összes magyarországi kisebbség kultúráját és e kultúrák tudományos feldolgozásának a történetét. A cigányság már csak számbeli elsősége miatt is a sor elején áll.
A képanyag, amit láthattunk, minden szempontból erősen és kényszerűen korlátozott volt: mindenekelőtt mennyiségében, aztán a bemutatott időszakot illetően, végül pedig a fotókon bemutatott élethelyzetek tekintetében. A képek túlnyomó többsége 1956--59-ben készült, zene- és táncgyűjtő tanulmányutak során, általában Szabolcs-Szatmárban. Egy-két későbbi, Erdélyben készült kép szinte csak formálisan tette indokolttá a Kárpát-medence kifejezés címbeli használatát. A szöveges magyarázó anyag egyetlen -- habár tartalmát tekintetve érvényes és bőven megfelelő -- forrása egy húsz évvel ezelőtt megjelent tanulmánykötet (Cigányok, honnét jöttek -- merre tartanak, Kozmosz Könyvek, 1983.). Ennek egyik fontos megállapítása például, hogy a magyar és más, szomszédos népzenék bizonyos archaikus rétegeit sokszor éppen a falusi, nem zenész cigányok őrizték meg.
Maguk a képek (Martin György, Borbély Jolán, Kápolnai Imre és mások készítették őket) a néprajzi gyűjtőutakon a fényképezőgép elé állított "adatközlőket" mutatják be, a nyomorban élő, mezítlábas cigánycsaládokat a rogyadozó lakóépületek tövében. A fotók nyilván a rideg dokumentálás szándékával készültek, a riadt, zavart tekintetek azonban sokkal többet mutatnak, azt a -- még a mai helyzethez képest is elképesztő mértékű -- kiszolgáltatottságot, távolságot és kirekesztettséget, ami a cigányságnak ezt a legelzártabb, leginkább földönfutó falusi rétegét jellemezte. Van aztán néhány felvétel, ami táncot, táncolókat mutat. Belőlük viszont az sugárzik, hogy jóllehet nem spontán táncolási helyzetek, alkalmak voltak ezek, hiszen a gyűjtők, a néprajzosok, a messziről, a fővárosból jött "hivatalos emberek" kérésére mutatták be a vállalkozó vagy fölkért táncosok a mozdulatokat, mégis rögtön átmelegedett a hangulat, a tekintetek kifényesedtek, az arcvonások földerültek. A mozdulatokban pedig ott van a könnyűségnek és a feszülésnek az az utánozhatatlanul izgalmas elegye -- mindegy, hogy a ház előtt, a telep közepén, a mezei munka szünetében vagy a falu szélén készült a kép, érezni lehet a táncosok elmélyült befelé fordulását. Ettől aztán a képek rögtön túlnőnek dokumentációs funkciójukon, és esztétikai élményt, örömet adnak. Talán éppen ez volt a legfontosabb hozadéka ennek a kiállításnak.