Hagyományok Háza

Mese, mesemondás mindenkinek

Varga Lajos Márton cikke,

Népszabadság, 2004. augusztus 7.

Alighanem igaza van Raffai Juditnak, a szabadkai Városi Múzeum munkatársának, népmesekutatónak és múzeumpedagógusnak, amikor e könyvében a mesemondás reneszánszáról beszél, a mesemondóversenyek, fesztiválok, az óvodai, iskolai és az otthoni mesélés virágkoráról.

Mert tényleg, mindenfelé mesemondótáborok, meseházak, mesélő délutánok szerveződnek, még egy mesemondó-iskoláról is hallani, Esztergomban létesítették. De soha ennyi és ilyen sokféle mesekönyv, film, kazetta CD, DVD, mint mostanában. Már-már mesemondó-mozgalomról beszélhetünk. Akad, aki mesemondásáért belépti díjat kér, és adót fizet.

Raffai Judit azt mondja, ha már ilyen sokan és sokféleképpen foglalkoznak ezzel a műfajjal, akkor csak használhat, ha mindazt megközelíthetővé és hasznosíthatóvá teszik, amit a tudomány tud a meséről és a mesélésről, közelebbről és pontosabban a Kárpát-medence mesemondási hagyományáról és technikájáról. Ha gyakorlatias útmutatót adnak a mesemondóknak, pedagógusoknak, közművelődési szakembereknek és minden népmesekedvelőnek. Mert az bizony nem mindegy, ki és hogyan mond mesét. Különösen népmesét, hiszen a műmese nem annyira az élőszóé, mint inkább az írásé, azt nem mondani kell, hanem felolvasni vagy elolvasni. Arról nem szólva, hogy a műmesét gyerekeknek írják, a népmese viszont eredendően a felnőtteké. Ne felejtsük aztán azt sem, hogy mi tudás gyűlt fel a műfajban, mi mindent ad szellemileg, érzelmileg az, ami másképp nehezen volna továbbadható, mint az élőbeszéd erőterében.

A kötet megvizsgálja, hogy mi a népmese, beszél a hagyományos mesemondásról, alkalmakról és technikákról, a gyűjteményekről és feldolgozásokról, a mesemondás új lehetőségeiről, formáiról, a népmesemondó-versenyekről. Szó esik a mese és a mesemondó kiválasztásának szempontjairól, a mesemondás tanulásáról és tanításáról a formuláktól a hanghordozásig, a szüzsé rögzítésétől a tévesztésig, az emlékezetzavarig, a szöveg formálásától, a testhelyzettől a kézmozdulatokon, arcjátékon, fejmozgáson át a rögtönzésig, a kiszólásokig. Vagyis mindarról, ami létrehozza, megteremti, élettel tölti fel a mesét. Külön fejezet mutatja be a magyar nyelvterület mesemondóit, mégpedig életrajzi adataikkal, közreadott meséik lelőhelyével, a róluk írtak jegyzékével, s az egészet fényképmelléklet és szakirodalmi jegyzék kíséri.

Raffai Juditnak ez már a harmadik könyve. Az első, a Rézmonyos 2000-ben jelent meg, s vajdasági, közelebbről ludasi meséket ad közre. A második, A mesélő ember 2001-ben, az ugyancsak ludasi Szűcs László mesemondót mutatja be, az ő meséit közli, s egy tanulmányt mesemondásának módjáról: stílusáról és jelrendszeréről. Ez a mostani, A magyar mesemondás hagyománya a Hagyományok Háza Népmesetár sorozatának új darabjaként világosan és magvasan megírt, hasznos munka. A sokaknak szükséges ismeretek nagy szakértelemmel párosuló összefoglalása.

Népszabadság Online