Hagyományok Háza

DÉL-ALFÖLD

A néptáncosok, táncházasok zsargonjában "dél-alföldinek" nevezett táncok elterjedési területe nem azonos sem a földrajzi, sem pedig a néprajzi értelemben vett Dél-Alfölddel. Az erről a területről gyűjtött táncanyag java három községből származik. Ezek közül Sándorfalva és Tápé Szeged közvetlen környezetéhez tartozik, utóbbi egybeépült, majd közigazgatásilag is egyesült a várossal. Apátfalva távolabb fekszik a Maros partján. Az itt honos táncok területét a néptánc kutatás Alsó Tisza-vidéknek nevezi, a néprajzosok pedig gyakran "szögedi nemzetként" emlegetik. Bálint Sándor közel ötven települést sorolt ide.

A török hódoltságot szerencsésen és viszonylagos jómódban túlélő Szeged lakossága hamarosan túlnépesedett, ezért a 18. századtól százötven éven keresztül kirajzó nagy csoportokban szállták meg a Temesköz (Bánság), kisebb mértékben a Tiszántúl és elszórtan a Duna-Tisza köze lakatlan vidékeit, főként uradalmak kedvezményezett telepeseiként.

A telepes falvak, tanyák és tanyabokrok népe megőrizte azt a közös kultúrát, amelynek alapja az egykori Szeged alsóvárosi parasztság hagyománya. A sajátos, máig élő csoporttudat mellett a "szögedi nemzet" jellemzője az ő-ző tájszólás, az erős katolicizmus, a sok eltérő jegy ellenére azonos jellegű viselet. Nagyrészt új stílusú folklórjuk is sok hasonlóságot mutat. Rendkívül gazdag a jeles napokhoz és az ember életfordulóihoz kapcsolódó népszokás- és hiedelemanyaguk.

Az Alföld délkeleti - Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad megyei - részének tánckultúráját önálló táncaldialektusaként tartjuk számon. A 18. századi betelepítések (román, szlovák, német, délszláv) alaposan átszínezték a vidék néprajzi-etnikai térlépét.  A Szeged környéki tanyákon megőrizték azt a régies táncba hívási módszert, amikor egy legény a kint várakozó leányokat kendőjüknél fogva húzta ba táncterembe és osztotta szét őket a párostánchoz. Ez a lakodalmi osztó- vagy sortánc gyakorlatára hasonlított, amikor a vőfély táncmester sorba szólította fel a vendégeket a menyasszonytánchoz. A 20. század elején még élt a fiatal halott lakodalmának szokása. A temetést ilyenkor jelképesen lakodalommá változtatták, s a halottat barátja, vagy barátnője helyettesítette. A magyar lakosság pásztor és uradalmi cseléd rétegének régies tánctípusa az ugrós, azaz helyi elnevezéssel oláhos. Elnevezését egyrészt kísérőzenéje szövegének első sorából (Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak...), másrészt az Erdély felől érkező pásztorok archaikusabb tánckultúrájának átvételéből eredeztették. Az oláh elnevezést gyakran az erdélyivel azonosították. A szóló, vegyes páros és csoportos formákban előforduló táncnak motívumkincse gazdagabb volt, mint dunántúli változataié. Gyakori motívuma a cifra lépés, a légbokázó és csapásolóknak taps, comb-, lábszár- és földütögetős változata. Kanásznóta típusú kísérődallamai (Az oláhok..., "Nógrádi verbunk") gyakran összeolvadtak, s így átmenetet képeztek az dunántúli énekelt és az erdélyi hangszeres zene között. A verbunkról viszonylag keveset tudunk. A csárdás lassú tételét a bokarugózás miatt röszketősnek nevezezték. A friss csárdásra gyakoriak voltak lippentős figurák, melyeket a helyi tájnyelv fertályosnak, félfertályosnak, vagy tréfásan lyuktágítósnak nevezett. A tánczenét régen a tanyákon a duda, tekerőlant hangszerösszeállításu zenekar szolgáltatta, de a citera és a délszláv eredetű tambura is közkedvelt volt.